Csepregi Zoltán: Magyar pietizmus 1700-1756. Tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez. Budapest 2000. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 36.)

Tanulmány - I. Mi a pietizmus?

krisztuskövetés), s a reformáció után változatos formákban fogalmazódott meg. Mint személyes, bensővé tett, cselekvőleg megélt vallásosság párhuzamba állítható a puritanizmussal, a methodizmussal, janzenizmussal, quietizmussal és hasszidizmussal. A másik ezzel szemben vallási reformmozgalom, mely az 1670-es évektől kezdve előbb az orthodoxiával, majd a korai felvilágosodással konfrontálódott, s szervezett közösségek alakulásához vezetett. A továbbiakban a dunántúli pietizmus bemutatásakor a fenti szűkebb definíciót használom. A jelenség határait nálunk a nevelés megnövekedett szerepe, a gyülekezeti alkalmak szaporítása, a tudományos igényű biblicizmus, a világiasság elítélése, a missziói elkötelezettség jelölik ki. Ezek értelmében nem tekintem pietizmusnak azokat a pietisztikus irodalmi megnyilatkozásokat, melyek mögött nem fedezhető föl a vallásidét reformjára törekvő közösség. A Magyar lelki óra c. nyomtatványt, valamint Hegyfalusi György műveit megvizsgálva Szelestei N. László kétségbe vonja ezek pietista voltát, majd így folytatja: „A felhozott példákat figyelembe véve újra meg kell vizsgálnunk, hogy a Payr Sándor által egybegyűjtött magyarországi pietista szerzők és művek között vajon nem akadnak-e mások is, akik és amelyek nem pietisták."

21 Payr logikáját követve a magyar irodalom- és egyháztörténetírás valóban gyakran egyenlőségjelet tett a hallei pietizmus és a magyar nyelvű könyvkiadás között, így olyanokat is „elvitt" Haliéba, akik egyszerűen csak a magyar könyvek hiányán próbáltak enyhíteni, s azokat is szerzővé avatta, akiknek pietista létükre nem volt bizonyíthatóan közük ezen kiadványokhoz. Jóllehet a pietistáknak sok idejét emésztette föl a barbaries elleni harc, mégsem ebben kell fő jellemzőjüket, védjegyüket felfedeznünk. Szelestei N. László programjának megvalósítása azonban nem az egyetlen adóssága a hazai pietizmuskutatásnak. A mozgalom irodalmi termését a könyvészet ugyan feltárta, ismeretes továbbá, hogy mit találunk a hazai országos és regionális levéltárakban, s a gyülekezeti levéltárakban őrzött kéziratokat is többnyire már hasznosította a kutatás. Az sem valószínű, hogy a Halléban és Berlinben található Francke-hagyatékból, az egykori wittenbergi-hallei magyar könyvtárból, a gothai vagy a jénai kézirattárból valami új, magyar vonatkozású anyag kerül elő. Bár témánk kutatásába eddig be nem vont külföldi gyűjteményekből bármikor felbukkanhat új forrás, két ilyen lelőhelyről máris tudható, hogy kiaknázásuk sikerrel kecsegtet: 21 Szelestei 1994. 214. A másik, témánkat távolabbról érintő felvetés a cikkben annak megkérdőjelezése, hogy Magyarországon bcszélhctünk-c valódi pictista-orthodox szembenállásról. Már Fabiny Tibor bemutatta (1992.) a pietizmust elítélő 1707-cs rózsahegyi zsinat politikai motívumait. Szelestei itt Bél Mátyás és Dániel Krmann együttműködő viszonyát hozza fel a hagyományos klisé ellenében. A problémához ld. még: Keserű 1996.