Karner Károly: Időszerű hitvallás. Budapest 1989.

Előszó helyett - V. Az ember

tudományágakat nézzük, amelyek az ember természeti és történe­ti-társadalmi létét vizsgálják, mindegyikre egyaránt jellemző, hogy az embert valamilyen viszonyulásban szemlélik. Ez nem is lehet másként, mert hiszen sohasem vagyunk egymagunkban, mindig életfeltételünk a viszonyulás : ha születünk, életünk egybe­fonódik szüleinkkel, további életfolytatásunkban is mindig van­nak társaink, „közösségben" élünk és halálunkkal is - amikor pedig egészen magunkra maradunk - közösségből válunk ki. A viszonyulás („relativitás") emberi életünk és mivoltunk alapfel­tétele és döntő jellege. De ugyanakkor állandó kísértés alatt élünk : valami módon szeretnénk szabadulni a viszonyulások sok­féle kötelékétől, szeretnénk „függetlenek" lenni és függetlensé­günkben „szabadok", hiszen minden viszonyulás egyúttal azt is jelenti, hogy szabadságunknak határai vannak éppen abban a viszonyulásban, amelyben élünk. A viszonyulás megszüntetése, a korlátlan - vagy ilyennek vélt - függetlenség és szabadság elérése, vagy más szóval önmagunk „abszolúttá" tevése állandó törekvé­sünk. Erre a függetlenségre és szabadságra törnek azok az egyé­nek, akik egyéniségüket feltétlenül érvényesíteni törekszenek, de ugyanerre igyekeznek különféle közösségek is (család, törzs, nép, valamely társadalom vagy szövetkezés stb.). 2. Azzal, hogy életünk alapfeltétele és alapténye a viszonyulás, együtt jár az emberi életnek egy másik, ugyancsak alapvető ténye, az tudniillik, hogy akihez vagy amihez viszonyulunk, mindig kérdéssé válik számunkra, mert szabadságunkban korlátoz. Ezért - akár akarjuk, akár nem - kénytelenek vagyunk a kérdéssé vált viszonyulásra „felelni". Ezt úgy is mondhatjuk: mint emberek „felelősek" vagyunk. Ha az állat táplálékszerzés közben, hogy életben tudjon maradni, már - akár növényi, akár állati - életet olt ki, nem „felelős", mert életfenntartására rendelt életet oltott ki és „ösztönszerűen" cselekedett. De az ember - mivel közösségi lény -, mindig közösségben cselekszik, ezért cselekedeteiért, élet­folytatásáért, közösségi viszonyulásáért mindig „felelős", cseleke­dete - általában véve - nem „ösztönszerű", hanem tudatos és 28

Next

/
Oldalképek
Tartalom