Karner Károly: Időszerű hitvallás. Budapest 1989.

Előszó helyett - IV. Mulandóság, halandóság, gonoszság

megléte a legdöntőbb istenbizonyíték. Ez úgy értendő, hogy a gonoszság minden megfélemlítő realitása ellenére is annyira „irreális" valóság, hogy kell lennie olyan reális jó hatalomnak, amely végül is legyőzi és megsemmisíti a gonoszság hatalmait. 3. A Szentírás a gonoszságot nem önmagában, hanem mint istenellenes hatalmat ismeri. A Szentírásból nem értesülünk a gonoszság eredetéről, de mindenképpen jelentőséget kap istenellenessége, és hangsúly van személyes jellegén akkor is, ha erről nem hallunk részletesebben. A Biblia a gonosz hatalmakról mitikus nevekben („Kísértő", „Sátán", „démonok" stb.) beszél: ezek a mitikus nevek a mai embert is figyelmeztetik arra, hogy nem képzelt vagy „mesebeli", hanem nagyon is reális hatalmakról van szó, amelyek nemcsak az emberi gonoszságban, hanem rendszerekben, sőt társadalmi alakzatokban mintegy meg is testesülhetnek („inkarnálódhatnak"). De ugyanakkor a Szentírás mindenkor arra is figyelmeztet, hogy a gonosz hatalmak nem önmagukban bírják erejüket, hanem azok mindenkor alá vannak rendelve Istennek, bármennyire lázadnak és küzdenek ellene. Az a tény, hogy a gonosz hatalmak „megtestesülhetnek", azt jelenti, hogy embereket, sőt testületeket és közösségeket is felhasználhatnak ártó törekvéseik és céljaik megvalósítására. Céljuk mindig a bibliai értelemben vett halál, amennyiben a halál nem a mulandóság megnyilvánulása, hanem az a hatalom, amely végképp és érvényesen elválaszt Istentől. De Isten világában a halál nem az utolsó szó: Isten hatalmasabb a halálnál, „megvált tőle". Ezért bármilyen reális és életünket fenyegető valóság a halál, a Szentírással együtt ragaszkodunk - hitünkkel - ahhoz a reménységhez, hogy Isten a világban és bennünk legyőzi a halált, „megvált tőle", úgyhogy végül is „Isten lesz minden mindenekben". 26