Gyapay Gábor: A Budapesti Evangélikus Gimnázium. Budapest 1989. (Iskolák a múltból)

Folyamatos fejlődés (1873-1924)

dott arról, hogy az illető az iskola kívánalmainak megfelel. A tanárok társadalmi presztízse ebben az időben meglehetősen magas volt. Ennek alapvető magyarázata a tanárok magas kvalitása, mert anyagi helyzetük ekkor viszonylag romlott. A hetvenes évek végétől ugyanis megszűnt az, hogy ennek az iskolának a tanárai magasabb fizetést kaptak, mint az állami tanárok, sőt az intenzív állami oktatáspolitika eredményeképpen a nyolcvanas évek végére az állami fizetések lettek jóval magasabbak, így az iskola tanárai hátrányos helyzetbe kerültek. Másrészt az iskola fejlesztése és az egyházközség anyagi helyzete sem volt teljes összhangban, így a komoly anyagi kérdések 1878. március 12-én a költségvetési vita során kerültek napirendre. 4700 forint hiány mutatkozott, így még az a gondolat is felmerült — de kisebbségben maradt —, hogy fel kellene számolni a VII. és a VIII. osztályt. A hiányt inkább a tandíj megemelésével oldották meg. A tandíjmentesek csak 5 forint beíratási díjat fizettek, az evangélikusoknak 20, a más vallásúaknak 40 forint lett a tandíjuk. Később további tandíjemelés következett. 1894-től 30, illetve 60 forint lett az évi összeg. A lassú drágulás ellensúlyozására részben fizetésemeléssel válaszoltak (1889-től évi 150 forinttal), részben alkalmi drágasági pótlékokkal igyekeztek segíteni. (A kilencvenes évek elején általában évente megszavazták az évi 100 forintos drágasági pótlékot.) 1893-fcan 300 forinttal emelték a fizetést, de még ezzel az emeléssel is jóval az állami fizetés alatt maradtak a tanárok. Ez a helyzet kényszerítette az egyházat 1893-ban az államsegély kérésére. 1894-ben elvi megállapodás jött létre: az állam évi 18000 forinttal hozzájárul az iskola költségeihez, ennek