Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
Reformáció és művelődés - Vida Mária: Ars sacra medica — ars medica (Szemléletváltozás az orvosi ikonográfiában a reformáció hatására)
(pl. az orvos Kozma és Damján esetében), vagy megkínzatásuk módja (pl. Apollóniának a fogait tépték ki).1 A 15. század második felében két önálló, határozott nemzeti „karakterű” stílusirányzat bontakozott ki Európában. Egyrészt a vallási tematika elvilágiasodása jellemzi az itáliai reneszánsz festészetet, másrészt megjelenik a németalföldi világi-polgári életkép. Ennek a következménye az is, hogy az egyes gyógyítószentek helyébe az orvos, a sebész vagy a patikus alakja lép. A 17. században rekatolizáló flamand művészet megteremti a bibliai és a hagiográfiai zsánert is. A szent-, illetve a gyógyítószent-ikonográfia újjáéledésére csupán az ellenreformáció korában kerül ismét sor a barokk stílusú „dráma-ábrázolás” szellemében. Bár a vallási reneszánsz — azaz a reformáció — gyakran elutasította a világi reneszánsszal és a humanizmussal való kapcsolatát, sőt kifejezte szembenállását is, mégis a fennmaradt irodalmi, képzőművészeti, zenei stb. alkotások alapján vitathatatlanul bizonyítható a kontinuitás. A világi művészet közvetlen előzményeit megtalálhatjuk a késő gótikus és a reneszánsz egyházművészetben és az udvari művészetben. A két korszak összetartozását legkifejezőbben Goethe ismerte fel, amikor Nápolyban járva megpillantotta Correggio Madonna del Latte című festményét: „A Madonnát ábrázolja és a gyermeket, abban a pillanatban, amikor éppen habozik az anya melle és a körték között, amelyeket egy angyalka nyújt neki. Tehát a kis Jézus elválasztása.”2 A jelenet meghitt realizmusa akkor is helytálló, ha az említett körték szilvák: a sárgák a szüzesség, a pirosak a szeretet szimbólumai.3 Az allegóriáktól mentes németalföldi polgári életkép viszont a reformáció eredménye, ezért a „modellek” megidézésé- vel lehetséges a magyarországi ikonográfia elemzése is. A reformáció nyomására a középkori vallásosság a protestáns egyházban új tartalmat nyert. A középkor végén burjánzó szentkultuszt felváltotta a mindennapi világi munka vallásos jelentőségének képzete. A reformáció egészének teljesítménye az — Max Weber szerint -—, hogy a katolikus felfogással szemben megnövelte az evilági hivatásszerű munka erkölcsi hangsúlyát és az érte járó vallásos jutalmat.4 A humanista Erazmusra épülő lutheri bibliafordításban fogalmazódott meg elsőként a „hivatás” (Beruf) kifejezés. Ez tulajdonképpen a kereszténység eredeti tanításaihoz való visszatérést jelentette, egy ősi, már az Ószövetségben érvényesülő elv térhódítását, mely szerint az erkölcsi jutalom a munkálkodás anyagi sikerében fejeződött ki.5 A kálvinizmus munkafogalma szerint a különböző munka egyenrangú, ezzel a világi személyek 299
