Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.

Reformáció és művelődés - Jakócs Dániel: Lev Tolsztoj és Luther Márton

kutatása eredményeként jött létre. A Háború és béke a sajátos tolsztoji válasz erre a kérdésre, amelynek a leglényegesebb tétele az, hogy a történelmi fejlődést a nép hozza létre szigorúan érvényesülő szükségszerűség szerint.

Ha figyelembe vesszük, hogy a predestináció tételében és a történelmi szükségszerűség elméletében ugyanannak a gondolatnak különböző fogalomrendszerben történt megfogalmazását látta, akkor érthetővé válik, hogy az 1870-es évek végén bekövetkezett világnézeti fordulat már az 1860-as évek elején elkezdődött. Annak ellenére, hogy Tolsztoj világnézete folyamatosan változott, hogy Tolsztoj élete végéig állandóan tanult és állandóan helyesbítette önmagát, ehhez a gondolathoz mindvégig hű maradt. Az életút című művében, amelyet halála előtt pár héttel fejezett be, Luthert idézve a következőket írta: „Minden az ég hatalmában van, kivéve a mi óhajunkat Istent szolgálni vagy magunkat. Nem akadályozhatjuk meg a madarakat, hogy fejünk felett elrepüljenek, de hatalmunkban van megakadályozni, hogy rajtunk fészkeljenek. Pontosan ugyanúgy nem tilthatjuk meg a rossz gondolatoknak, hogy fejünkbe felvillanjanak, de hatalmunkban van megakadályozni, hogy ott fészket rakjanak, hogy gonosz cselekedeteket melengessenek és költsenek ki.”7 Tolsztoj a szükségszerűséget predestináció jellegűnek fogta fel, és a predestináció kérdésében egész élete során a legközelebb a lutheri értelmezéshez állt. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Tolsztoj történelmi koncepciójának kialakítása és továbbfejlesztése során nem használta fel az újkori társadalomfilozófusok műveinek igen jelentős részét. Világnézeti fejlődésének egyik érdekessége, hogy Luther tevékenységének egyértelműen pozitív értékelése éppen világnézeti fordulata után (1879) szűnt meg. Ez logikusan következett abból a tényből, hogy 1879 után fontosság váltak számára olyan kérdések is, amelyek azelőtt kevésbé fontos részletkérdéseknek számítottak.

1879 után Tolsztoj nagyon elmélyült teológiai és egyháztörténeti tanulmányokba kezdett, ennek eredményeként írta meg A dogmatikus teológia vizsgálata című munkáját, amelyet 1884-ben fejezett be. Ebben a művében már az egyházat mint emberi szervezetet bírálja. Itt még nem éppen elfogulatlanul — Luthertől kezdve az újkori, azaz protestáns teológusokat rosszabbnak tartja a pravoszlávoknál és katolikusoknál, mert a protestáns teológusok ugyan az egyházat az összes hivő gyülekezetének tartják szavakban, a valóságban azonban számukra is ember alkotta szervezet. A katolikusok és a pravoszlávok legalább nyíltan beszélnek, szerintük az egyház a püspökök, a pápa, tehát földi intézmény.8 Tolsztoj

286