Szabó József: Útjelző. Az evangélikus tanítás summája. Győr 1948.

a ténybeu gyökerezik, hogy Isten tulajdon világa elidegenedett Istentől, tőle való függetlenségre törekedve, iránta való közönyre vagy ellene való lázadásra vetemedve s ezért az emberi élet ellenségeinek, a bűnnek és halálnak pusztító hatalma alatt nyomorog. A világ mai zűrzavara a nem keresztyének előtt éppen olyan nyilvánvaló, mint a keresztyének előtt. De akik az emberi életet nem tudják az evangéliom világosságában szemlélni, azoknak ez a zűrzavar vigasztalan és megoldhatatlan talánynak látszik, hacsak nem átmeneti rossznak tartják csalóka optimizmussal. A keresztyén ismeri e zűrzavar mélyebb okait, de ez nem azt jelenti, hogy magát, azon kívülállónak tartja. Maga is bele van ágyazva az ó-emberség kapcsolataiba, osztozva annak okaiban -és okozataiban. De neki egy egészen más kapcsolata is van. Jézus Krisztus eljött -s vele minden újjá lett. Isten a Krisztust mindenek Urává rendelte s ezzel a régi hatalmasságok erejüket vesztették. Isten e világ kellős közepén felállította az ő királyságát. Krisztus halálával és feltámadásával Isten haragja elvétetett, a bűn adóssága kiegyenlítést nyert s a halál ereje megtört. Aki hisz Krisztusban, nincsen többé a bűn és halál uralma alatt, hanem a feltámadás és élet új korszakának lett a részesévé. Bűnből igazságra jutott, a törvény rabszolgaságából kegyelemre, halálból életre s mindez azért, mert Krisztus—Urunkká lett, „aki engem elveszett és elkárhozott embert megváltott a bűntől, a haláltól és az ördögnek hatalmától megszabadított s magáévá tett, hogy egészen az övé legyek ..." A keresztyén ember így két világ polgára. „Ádámban" a régi korszakhoz tartozik és az elveszett emberiség tagja. „Krisztusban" pedig az új korszakhoz tartozik és tagja Krisztus egyházának, testének, melynek feje maga Krisztus. Ezért a keresztyén ember, ameddig csak c világon él, szakadatlan küzdelemben él a bűn és az egész ó-világ ellen, bár annak a hatalma Krisztus által megtörött. Ez a feszültség mindaddig tart, míg az új világkorszak dicsőségében meg nem teljesedik. Evangélikus egyhazunk a maga evangéliom-prédikálását az írások bizonyságaiból eredezteti. Az ó- és újtestámentom szent iratai az egyetlen forrása és mértéke annak az üzenetnek, amelyet az egyháznak proklamálnia kell. Az evangéliom hirdetése a maga keresztyén tisztaságát csak az isteni igéhez való tántoríthatatlan hűséggel őrizheti meg. Az írás a maga egészében tesz Krisztusról bizonyságot. Az ószövetség, mint „eljövendő"-ről tesz bizonyságot róla. Legmélyebb értelme csak Isten Krisztusban elvégzett művének a fényében érthető meg, — amiről az újszövetség tesz tanúbizonyságot. Viszont az újszövetségre nézve is igaz, hogy igazán csak az ószövetséggel való kapcsolatában érthető meg-, az ott tett ígéretek megtel jesedéseként. így minden Krisztusra néz. fut és központosul.