Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.
I. RÉSZ. A TEMPLOM.
zett helyek távolestek az evangélikus gyülekezetek zömétől, s magukban kicsik voltak. A részletes rendelkezések következő pontja felsorolt 19 vármegyét, mondván, hogy azokban, mivel jelenleg csaknem minden ottan levő templomuknak ténylegesen használatában vannak, azért ezek mostani birtokosaik használatában maradnak. E vármegyék: Zala, Veszprém, Győr, Komárom, Abaúj, Sáros, Zemplén, Ugocsa, Bereg, Torna, Gömör, Borsod, Hont, Nógrád, Szolnok és Heves, egyesült Pest-Pilis-Solt, Szabolcs, Ung és Szatmár. A törvény tehát voltaképpen felsorolta mindazokat a vármegyéket, amelyek akkor a király uralma alá tartoztak. A felsorolás mégis bizonytalan értelmű, mert magábafoglalja Szolnok és Külső-Heves, valamint Pest-Pilis-Solt egyesült vármegyéket, holott ezek szinte teljesen beleestek a török alatti országrészbe. Magyar szemmel mégis így kell néznünk a kérdést: A törvény ezt a két, jóformán csak névleg meglévő vármegyét is megjelölte, ezzel azt tanúsította, hogy fenntartja az integer Magyar Királyság gondolatát; ennek pedig a későbbi fejlemények miatt nagy a jelentősége. Külön felsorolta a törvény az ország véghelyeit, mert azok ki voltak véve a vármegye hatósága alól, 4 5 a következőket: Szentgrót, Tihany,' Vázsony, Pápa, Veszprém, Győr, Komárom, Léva, Korpona, Fülek, Putnok, Ónod, Szendrő, Tokaj, Kálló és Szatmár. Világos rendelkezés voltaképpen nincs is felőlük, de az az értelme a törvénynek, hogy ezeken a helyeken lehet templomuk az evangélikusoknak. A szabadvárosokról szóló paragrafusok is mintha készakarva lennének zavarosak. Pozsony kétségtelenül megkapta a jogot, hogy ágostai hitvallású lakosai saját költségükön templomot építhetnek maguknak a külvárosban, a biztosok részéről kijelölendő helyen. Sopron városa maradjon saját vallásának birtokában és gyakorlatában, amelyet most követ, abban ne háborgassák. Trencsén, Modor, Körmöcbánya és Besztercebánya szabad, illetve bányavárosban és Felső-Magyarország minden városában hasonlóképpen helyek kijelölését engedi a törvénycikk templomok, iskolák és parókiák építésére. A városokra vonatkozó rendelkezés tehát meg" erősítette azt, ami a legutóbbi években végbement, azt, hogy az evangélikus egyháztól elvették a templomokat a király földesúri joga címén. Ám építsenek maguknak az evangélikusok valami istentiszteleti helyiséget, de nem segít nekik ebben a város, holott ugyanakkor a város evangélikus lakossága is viseli a király egyházának terheit. Az evangélikusok elkeseredetten fogadták az országgyűlés végzését, hiszen ez azt jelentette, hogy az elvett 888 tempjom közül egyet sem ítélt nekik vissza a törvény. Hogy ebből a panaszolt 888 templomból mennyi volt evangélikus s mennyi református, szintén nem tudjuk, de bizonyára a nagy töbségük volt evangélikus, mert a király és a klérus hatalma éppen azokra a területekre ért el, amelyeken elsősorban az evangélikus egyház volt érdekelve. Hasonlóképpen inkább érintette, amint láttuk, az evangélikusságot az is, hogy a tizenegyészaknyugati vármegyében az elvett templomok helyett telkek kielölését összesen 23, az ő részére 21 helyen rendelte a törvény. A reformátusságot inkább érintette a »kiváltságos« (privilegizált) vármegyékről szóló végzés. Ez és Erdély vallási helyzete magyarázza, hogy a XVII. század második és a XVIII. század első felében megint jelentékenyen eltolódott az evangélikusság és reformátusság, különösen pedig a magyar evangélikusság és reformátusság aránya; ennek megfelelően a régi templomok birtoklási aránya is. 2. Az 1681-i törvénycikkek magukban véve is elég zavarosak voltak, de fokozta az egyházi szolgálat bizonytalanságát az a rendelet, amelyet közönségesen Explanatio Leopoldiná-nak, Lipót-féle törvénymagyarázatnak nevezünk. 1691-ben jelent meg. A bécsi kormány itt már nem rejtegette igazi szándékát. A rendelet megkülönbözteti a nyilvános és a magán vallásgyakorlatot. Az ágostai és a helvét hitvallásúak csak az artikuláris helyeken bírnak nyilvános vallás gyakorlattal. A lelkészek az artikuláris helyekről más helyekre egyházi cselekmények végzése céljából nem mehetnek. A főuraknak és nemeseknek biztosított azon jog, hogy kápolnákat, oratóriumokat (imaházakat) építhetnek, így értendő: lelkészt, szomszédot, jobbágyot oda be nem bocsáthatnak; használhatják könyörgésre, temetésre, posztilla olvasására. A rendelet újra hangsúlyozza a földesúri jog fenntartását, sőt »hivatkozik« arra, hogy amikor az ágostai és helvét hitvallású földesurak többségben s hatalommal voltak, éltek a földesúri joggal, most tehát nem kifogásolhatják, hogy a katolikusok ugyanúgy élnek azzal. így árulta el magát a bécsi kormány, hogy nem a törvény becsületes megtartása a célja, hanem az egyház reformációjának a megsemmisítése. Hogy a földesúri jog valóban nem volt szent előtte, mi sem mutatja világosabban, mint az, hogy a protestáns földesurakat korlátozza a templom használatában: nem szabad igehirdetőt alkalmaznia! Ez is mutatja a szavak ürességét. Amikor a törvény kifejezetten fenntartja a földesúri jogot a vallás dolgában, akkor voltaképpen megfosztja attól a nemzet egyik részét. Hasonlóan korlátozta a protestáns földesurak földesúri jogát az 1701-i rendelet: a király
