Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

A római San Pietro belseje. 11/52—1626. kiteljesít, korszakot jelent és egyben lezár. Aki tovább visz és tovább vezet, az Vignola lesz, aki a barokkot indítja meg a Gesuval és átviszi egy másik korszakba, helyesebben szólva egy másik stílusba­így kell meglátnunk a templomstílusokban nem a megmerevedést, hanem az életet és a fejlődést, mely mindig személyeken ós egyéni­ségeken keresztül történik lélekből lélekbe, al­kotásról alkotásba. Ne tévesszen meg senkit a stílus elneve­zése, mert amint láttuk azt a »román«-nál, hogy stílusa már nem római, éppen úgy azt is tud­juk, hogy a »gót« stílusnak semmi köze a gó­tokhoz, így vagyunk a »reneszánsz« elnevezés­ísel is, amennyiben nem jelent a stílusban meg­újhodást, hanem fejlődést. Éppen ezért maguk a legérdekeltebb olasz írók nem nevezik rinasci­mentonak, reneszánsznak ezt a korszakot, hanem quattrocentonak és cinquecentonak. Az újabb és helyes felfogás szerint »a korstílus nem müvésznagyságok személyes tette, hanem sok egyéni kezdeményezés, technikai újítás, formai próbálkozás eredménye«. »Előkészítésében és ^kialakításában — amint azt korunk és hazánk európai szaktekintélye, Gerevich Tibor kimu­tatja — kisebb tehetségeknek nem ritkán na­gyobb szerep jut, mint a nagyoknak, akik gyak­ran nem egyebek, mint az új stílus kiteljesítöi, (legnagyobb hatású képviselői.« 2 7) A reneszánszt, mint mozgalmat inkább a humanisták csinálták, akik mint a nagyurak /titkárai és levelezői egyben a görög auktorokat latinra fordítgatták. A reneszánsz tehát inkább az Itálián kívüli klasszikus irodalom föllendülé­sére érthető, mintsem a művészetre. Itáliában, a latin kultúrában mindig élt az ókori müveit ­|ség. A humanistáknak mint publicistáknak a művészet mégis annyit köszönhet, hogy az ér­deklődést fokozták azzal, hogy divatot kezde­ményeztek az antikból. Az antik művészetet általában klasszikus művészetnek, illetve klasszicizmusnak szokás nevezni. Klasszicizmusnak, illetve klasszikusnak szokás nevezni az antik iránt való érdeklődés korszakait is. Ilyen volt az V.—VI. század, a XV. és XVI. század, majd pedig a XIX. szá­zad is. A reneszánsz szellemtörténeti megfogalma­zásban az embernek mint egyéniségnek és sze­mélyiségnek a felszabadítását jelentette i kö­zépkor kollektív megkötöttségeiből. Megismer­tette vele önmagát, vagyis a humánumot, az embert, az emberit és a természetet. Minthogy a reneszánszban a humánum, azaz az emberi kerül előtérbe, éppen ezért a

Next

/
Oldalképek
Tartalom