Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

ünnepével asszociálódik a fehér szín. Jézus dicsőségét, feltámadását hirdeti, melyben azok, kik a keresztséget kapták, részesültek. A fehér a mennyei világosságnak, fényességnek színtestvére. Valószínű, hogy húsvét napján, a fehér szín általános uralkodó volt. Nemcsak a neofiták, hanem a keresztelést végző papok és maga a püspök is fehérbe öltözött. A középkori egyház papjai is földigérő fehér albában kereszteltek. De maga a gyülekezet is fehéret viselt, ők a Jelenések könyvének megváltottai, akik megmosták ruháikat a Bárány vérében. Nemcsak a megkereszteltekhez szól Jézus, hanem az egész, »szépséggel ékesített« »fehér nyájhoz«, az egyházhoz »ad ecclesiam«. Ettől kezdve a fehér, szentesített liturgikus szín lesz, azaz kifejező jelképe az istentiszteletnek s ezért nemcsak húsvét ünnepén, hanem minden Krisztusünnepen uralkodó. Jézus megjelenésének, Epifánián a mennyei csillag fényére, karácsonykor a megnyílt égre, a »pogányok világosságára« emlékeztet. Ilyen értelemben használják, azt mennybemenetel ünnepén, amikor a fehér felhőre s a megjelenő angyalokra kell gondolnunk, mindszentekkor az üdvösséget jelzi, melyben Krisztusért mindenek részesednek. Később hitvallók, szent szüzek és Mária ünnepein is fehér paramentumokat használnak, mert színe a tisztaságot jelképezi. Zöldcsütörtökön arra emlékeztet, hogy Jézus »megmosott« bennünket is s így lettünk Isten tiszta népe. Ezen a napon a lábmosásáról szóló evangéliumot olvasták fel. Templomszenteléskor a fehér szín jelezte, hogy az egyház a Krisztus tiszta menyasszonya. Eze*ket rendeli III. Ince Pápa s akkoriban ő már ősi gyakorlatot szentesít. A másik ünnepi szín, melyet az őskeresztyénség eredeti jelképessége alapján liturgikus színné tett, a bíbor. A római társadalmi és hivatalos életben a bíbornak rangjelző szerepe volt. Előkelőek tógáját bíborcsík díszítette, a császár pedig bíborszínű köpenyt viselt. Jézus a világ ura a templomi mozaikokon bíborban jelenik meg s a császár hatalmi jelvényeit viseli. Mivel pedig az oltár az őskeresztyénség képzeletében nem csupán asztal, hanem a Krisztus trónja, sőt a Krisztus teste, természetes, hogy annak a Krisztus királyi díszét, a bíbort megadják. Az a terítő, melyet a fehér alatt terítenek fel, általában bíborszínű lehetett. A VI. századi divatforduló idején a régi bíborpalást eltűnik, közéleti szerepével jelképi értelmét is elveszti Av ncí bíborszínű oltárterítőket divatos, hímzett, mintás selyemterítőkkel cserélik fel, amilyent az előkelőek használnak. Az oltárterítő megmarad, de mindig más és más színt kap, aszerint, ahogy a divat változik A középkor, amint mindnyájan tudjuk, szerette a színeket, társadalmi osztályra való tekintet nélkül többszínű ruhába öltözködik a középkori ember. Még egyetlen ruha is több színfoltból,, csíkból tevődik össze. Érthető, ha az oltárát is feldíszítik a színskála összes színével, természetesen minden benső jelentőség nélkül, a kor »ízlésének« megfelelően. A későközépkor jelképes gondolkodása aztán valóban utólagosan ad mélyebb értelmet azoknak. Az első két liturgikus színhez hasonlóan a fekete is magában hordozza értelmét. A IX. századi rendeletekből s Pseudo Alcuin írásaiból tudjuk, hogy a gyertyaszentelő ünnepén és nagypénteken feketék voltak a templomi paramentumok. III. Ince adventre és böjt idejére a fekete színt rendeli, mert ez a bűnbánat kifejezője. Azóta ez a szín megmarad liturgikus színskálában, böjtben azonban átadja feladatát a lilának, mely eleinte csak a fekete mellélkszíneként szerepelt. Az egyik legfontosabb liturgikus szín a piros lett. A 13—14. századi angol kánonok csak három liturgikus színt említenek, melyek fehérfekete-piros. Talán a régi bíborszín elevenedik meg a pirosban, amely ebben a korban valóban ünnepi szín volt. III. Ince pirosat rendel a Szentkereszt ünnepére, sokhelyt húsvét vasárnapján is ezt használták. Ince szerint emlékeztet a Jézus vérére, mely értünk ontatott, vagy a mártírok vérére, melyet ők Jézusért ontottak. A szent mártírok és Szent szüzek ünnepén a Tézus iránt lángoló szeretetnek a jelképe. A piros végül a pünkösd karakterisztikus színe lesz, megkívánja a lángoló tüzesnyelvek bibliai képzete. Emellett a piros, karácsony másodmiséjén, húsvét ünnepének egyik miséjén, a betlehemi ártatlan kisdedek ünnepén, Mária és Ezsébet találkozásának ünnepén s az apostolok ünnepén is megielenik a piros. A két utolsó ünnepnapon a Szentlélek munkájáról emlékeztek meg. A kánonok szerint a feketével és pirossal egyaránt kapcsolatban áll a lila szín. Eredetileg a fekete mellékszíneként szerénykedett, míg V. Pius a Római Missaléban önálló színné teszi. Durandus képzeletét azonban nagyon foglalkoztatja,i őt a véraláfutásos helyre, ütések nyomára emlékezteti. Ezzel a színnel emlékezünk tehát Krisztus megcsúfoltatására, megveretésére, egész földi szenvedésére, ugyanakkor azonban eszünkbe jut, hogy bűneinket meg kell öldökölnünk, igaz bűnbánattal el kell vetnünk magunktól s magunkat meg kell sanyargatnunk. így lesz lassan böjti színné s végül az ádventot is meghódítja. A Római Missale a Durandus-féle jelképesség értelmében írja elő azt keresztelést megelőző exorcizmus alkalmával vigiliákon, minden Ínséges időben és betegekért, bűnbocsánatért és békéért szolgáltatott miséken. Utolsó kenet alkalmával sem hiányozhatik. Adventi használata mutatja azt is, hogy az advent bűnbánati időszak volt. Ezenfelül a lila leit az egyházban az ünnepi szín, talán a régi bíborhoz 26* 403