Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

tusz is. Enélkül az élet nélkül a templom értelmetlen. Legjobb, ha templomáról maga a keresztyénség beszél. I. ISTENHÁZ — SZENTEGYHÁZ Amennyire nincsen kapcsolat a görögrómai vallás és a keresztyénség között, annyira idegen egymástól a görög-római és a keresztyén templom. A bazilika lényegét és újságát a kettő ellentétéből lehet megérteni. Minden pogány templom az istenségnek háza. Benne lakik az Isten és benne helyezik el annak képét vagy szobrát. Ennek a szobornak a védelmére, rejtésére s az avatatlanoktól való óvására emelik annak falait. A belseje: szentély, szük kamra, melyben a szobron kívül csak az istenség eledeleit tartó asztal fér el. Ennek a kamrának misztikus csendjét csak a pap zavarja meg, aki az istenség köszöntésére és eledellel való ellátására járul a szobor elé. Ez a templom tehát az istenség számára épült. Kizárja a gyülekezetet, amely a szentély ligetében szemléli az áldozatokat s ugyanott helyezi el a fogadalmi ajándékokat és szobrokat. A hívők a templom hatalmas méreteit s ragyogó márványoszlopait látva, istenük csodálatos hatalmára gondolnak. Mivel a pogány kultusz minden részében istenkultusz, a pogány templom istenháza ^hatalmának jele«. Díszes külépítmény, amely magára hívja a hívő figyelmét, de egyben távol is tartja magától, megrettenve és babonás tiszteletre indítva a lelket. A keresztyén kultusz nem istenkultusz, hanem közösségi kultusz. Istentisztelete sem az istenkép ápolása és istenének kielégítése, hanem egy új közösség megvalósulása, mely nyilvánvalóvá lesz az Isten beszédének hallásában és az úrvacsora misztériumában. Az úrvacsora alkalma a templomok korában is az agapé, a szeretetlakoma. Amikor a hívők Istenükkel közösségbe kerültek, testvéri közösségbe kerültek egymással is. Mindez szöges ellentétben áll a pogány istenkultusszal s következéskép az őskeresztyének temploma a maga formáit nem az istenkultuszos görög-római templomépítésből nyeri, hanem önálló független művészi teremtés az. A templom annak a gyülekezetnek a háza, amelyet az Isten a világból elhívott. Enek a valóságnak építészeti kifejezője egy, a világtól elhatárolt belső tér, amely a keresztyén templom ideális alapeleme. Ezzel a fogalommal indul el útjára egy újfajta építőművészet s itt szakad vége a klasszikus építészetnek is. A keresztyén templom története pedig mindig a belső tér története, nem csupán az architektúráé s ehhez az őskeresztyén alapélményhez lehet mérni a különböző templomépítési korokat, hogy irányuknak hibája vagy igaza kitűnjek a) Az őskeresztyén bazilika belső tere Amíg a görög-római istenkultuszban a hívft a templomon 'kívül rekedt, addig a keresztyén gyülekezet a templom falain belül kerül. Amíg ott a hívők vették körül a templomot, mint valami »szentségtartót«, addig itt a templom falai ölelik körül a gyülekezetet. A falak pedig nem arra valók, hogy körülhatároljanak s a szemek elől eltakarjanak egy szentséges helyet, hanem, hogy a földi empirikus tértől különböző és a tapasztalati határokat áttörő ideális teret nyissanak meg s annak a világtérnek a képét adják, melyet a gyülekezet remél, de amelyben a hit által már benne él. Valóban, amikor a hívő a templomba lép, érzi, hogv »más világba került«. Az antiochiai Cypriánus az egyik antiochiai templom gyülekezetét mennyei lények, vagy angyalok karának mondja, amely Istent dicséri. Balaeus a kennesrini templomról azt mondja, hogy az nem közönséges épület, hanem maga a menny a földön. Pontosaban elénk tűnik az őskeresztyén templom lényege Eusébius nyilatkozataiból, aki 314ben a tyruszi bazilika avatóbeszédében azt mondja, hogy az az Istennek városa, hasonlóképpen a Konstantinus által épített pompás jeruzsálemi sírtemplomról azt mondja: »ez az épület a próféták által ígért új Jeruzsálem«. Ez a gondolat a János-féle apokalipszisből ered, mely az őskeresztyénség hitére és kegyességére vonatkozóan a legértékesebb adatokat tartalmazza. Hitüknek célja, hogy majd egyszer a Mennyei Jeruzsálem »városában« ott álljanak a Bárány előtt, mindazok, akik »beírattak az élet könyvébe«. Innen van, hogy több bazilika apszismozaikja a Mennyei Jeruzsálemet ábrázolja. Jelképezésére a római Sta. Pudentianatemplomban (IV. század vége) a művész a földi Jeruzsálem valóságos képét rakja fel, melyben a Konstantinusz-korabeli új templomok formáját is felfedezhetjük. A Sta. Maria Maggiore (IV. század) apszisának diadalívén bárányok mennek a szent városba, melynek kapuja fölött felírás olvosható: Jeruzsálem. A kőfaragásban külön csoportot alkotnak azok a márványkoporsók, melynek oldalfalain a tizenkét kapu látható, melyről a Jelenések Könyve beszél. Az apostolok és Jézus a kapuboltozatok alatt állanak. Más márványkoporsó pedig Jézust és apostolait oszlopsoros bazilikában mutatja.