Schulek Tibor: Bornemisza Péter 1535–1584. A XVI. századi magyar művelődés és lelkiség történetéből. Sopron–Budapest–Győr 1939. (A Keresztyén Igazság könyvtára)
FÜGGELÉK, - V. SZEMELVÉNYEK. - a) Életrajzaihoz.
indíták az kor beli uramat, kinek két városába nyolc esztendeig prédikálván, mind ő neki, mind egyebeknek felötte igen kedves voltam. De az kor hirtelenségvel annyi nehézségvei indula reám, hogy félbe hagyatná velem az utolsó résznek nyomtatását, ki miatt egy kevéssé tovább halada a nyomtatás. Az ő haragjais penig a kisírtetekről való írás miatt volt. Kiről nekiis nem mondhattam meg annak titkon való okát. De én értvén az dolognak eleit és utóiját, mindeneket nagy békességes szívvel tűrtem. Tizedik. Mindjárt ez változás után el metszé az Ür Isten rólam amaz röttenetes titkon való kísírteteket, (melyek azkoris nem fertéztetések, hanem csak indíttatások valának, kik által Isten kakucskáltatta velem mind ez világnak sok féle bűneit, melyek rendvei az tíz parancsolat ellen valának, kikkel elő kellene állani az ítélet napjára,) mondok azokat hirtelenségvel csuda képpen el metszé rólam és helyette újabbakat, más féléket bocsájta, hogy mint Dávid és Illyés és János lappangnék az háborgatok előtt. Kiből mely nagy épületim lőttének, meg nem mondhatom, hanem csak ím jelengetem. Tizenegyedik. Mint Dániel, mikor nézne az ő látásira és mint az három tanyítvány az Ür színváltozására és János az Ür Jézus jelentéseire Pathmosban és Pál midőn el ragadtatott harmad égiglen: vélem azt, hogy oly nyugodalomban voltak, kik miatt semmi kévánságok nem volt ez földre, hanem csak oda, az hol Szent Istvánis látá az Jézus Krisztust az Atyának jobbja felől: — így az alatt, míg meg vonnám magam egy kevéssé az község közül, oly világosságot önte az Ür elmémbe és oly örömet szívembe, hogy sem étem, itom, sem feleségem, gyermekim, sem marhám, sem barátim nem kellettek úgy, mint az előtt, noha mind az által szolgáltam nekik tisztem szerint. Ezek penig lőttek az tanulás és imádkozás közt. De ez édességetis csak titkon hordoztam magamba, kit meg nem mondhatnék minemű, kihez képest én semminek tartom mind az egész világotis, amennyibe el múlandó. Tizenkettödik. Ugyan ezek közt csak hamar támaszta az Ür Isten egy oltalmat oly helyről, kit senki sem vélne. Mert Balassi István uram magához kapcsolván, minden terhét az utolsó résznekis magára vevé, az én és az ő maga vélekedése kívül. És meg tetüék, hogy az semmi képpen nem lehetett volna Istennek gond viselése né-