Wiczián Dezső: Luther egyházfogalmának gyakorlati jelentősége (Szentgotthárd, 1934)
de mivel az evangéliumnak csakis tisztán való hirdetése és a szentségeknek helyes kiszolgáltatása egyházépítő, míg ennek ellenkezője egyházromboló erő, — azért az egyháznak ügyelnie kell arra, hogy ezt a nagy felelősséggel járó feladatot csak olyanokra bizza, akik az egyház érdekei által megszabott feltételeknek megfelelnek. Nem az egyházi hivatal birtokosai alkotják az egyházat, sőt a többi hívővel szemben semmi külön rendi kiváltságuk sincs, de az egyház életmegnyilvánulásai elsősorban rajtuk keresztül lesznek nyilvánvalókká. Ennek a ténynek sokoldalú jelentőségére komolyan rá kell eszmélnünk s következményeit levonnunk. Akire az egyház az igehirdetőitanítói hivatalt rábízta, s aki ezt annak természetes következményeivel együtt vállalta, az nem érezheti magát ezek alól felmentettnek a sokat emlegetett lelkiismereti vagy meggyőződési szabadságra való hivatkozással. Az egyháznak a létérdeke az, hogy gondosan őrködjék a „tiszta tanítás" felett. Ez a kérdés különben szorosan érintkezik a kulcsok hatalmáról való felfogással. A kulcsok hatalma, vagyis az egyházfegyelem, egyházi életünknek egyik legkényesebb kérdése. Némelyek szerint ennek az evangélikus egyházban általában semmi helye sincs, mások viszont bizonyos gyakorlati szempontokból kívánják annak a bevezetését. Ezt a problémát kell még röviden megvilágítani Luther egyházfogalma alapján. Luther szerint a kulcsok hatalma, az egyházi fegyelem gyakorlása hozzátartozik az egyház ismertető jeleihez, vagyis a lényegéből folyó életmegnyilvánulásaihoz. Az tehát nem lehet kétséges, hogy erről az evangélikus egyházban igenis szó lehet. Csak az a kérdés, hogy milyen értelemben? A kulcsok hatalmából kétféle tevékenység folyik: a bűnök megtartása, tehát büntetése és azok megbocsátása. Evangélikus alapon a hangsúly az utóbbin van ugyan, de az első sincs kirekesztve. Természetes, hogy akik Isten Igéjének ellenségei, ennek nyilvánvaló jelét is adják és ebben annyira megátalkodottak, hogy a megtérés útjára lépni nem akarnak, azokat az egyház kirekesztheti a maga közösségéből, amelyet ők úgyis megtagadtak. De azokkal szemben, akik a komoly megtérés jelét adják, az egyház is köteles a megbocsátást gyakorolni. Itt azonban nem lehet merev rendszabályokkal dolgozni. Első és legfontosabb teendő ebben a tekintetben a magángyónás visszaállítása. Hogy a gyónási titok megtartása és törvényszerű biztosítása az evangélikus lelkipásztornál is éppen úgy elengedhetetlen követelmény, mint a katolikusnál, az egészen természetes. Enélkül a hívek bizalmát megnyerni lehetetlen volna. Csakhogy a kulcsok hatalmának, vagyis az egyházfegyelemnek a gyakorlásánál sohasem szabad figyelmen kívül hagyni
