Sólyom Jenő: Luther és Magyarország. A reformátor kapcsolata hazánkkal haláláig. Budapest 1933. (A Luther Társaság kiadványai. Új sorozat XII. Luther-tanulmányok II.)

I. BEVEZETÉS.

Az egyházi szervezet. A keresztyén vallás terjesztésének ügye nagyrészt az uralkodó kezében volt. A nyugati keresztyénség feje, a római pápa csak később foglalkozott a magyarság megtérésével. A magyarországi egyház szervezetének kialakulása mégis annyira egyenes irányban történt, hogy a néhány évtizedi fejlődés figyelmen kívül hagyásával vizsgálat alá vehetjük a külső szervezetet is. Félretehetjük azt a történelmi problémát is, hogy a bizánci vagy a római keresztyének voltak-e az első térítők. A magyarországi egyház kialakulása természetesen szoros kapcsolatban áll a Nyugaton ekkorra már kifejlett hierarchikus szervezettel. István király, bármennyire tekintette saját ügyének a vallási kérdést, sietett alkalmazkodni a Nyugaton meglévő rendszerhez. Már uralkodása elején a pápához fordult; de őt a politikai szükség és a vallási szempont egyaránt késztette erre. Királyi koronát kért a pápától. Ezzel azt akarta bizonyíttatni, hogy ő más országtól független uralkodó. Egyúttal pedig jóváhagyást kért a keresztyénség érdekében tett intézkedéseire. Meg is kapta mind a koronát, mind a kívánt jóváhagyást, sőt megbízást kapott további apostoli munkálkodásra. Ennek alapján püspökségeket alapított, püspököket nevezett ki, és általában megszervezte az egész ország egyházát. A magyar keresztyénség tehát kezdettől fogva benső kapcsolatban állott a pápasággal. Vájjon a pápaság intézményének ez a beavatkozása elősegítette-e vagy hátráltatta a keresztyénség tiszta megismerését? Helytelen volna a X—XI. századi pápaságot azon az alapon minősíteni káros tényezőnek, hogy ez az intézmény nem tartozik az Egyház lényegéhez. Az akkori pápaságot annak a kornak a szempontjából kell megítélni, és a pápasággal szemben sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyházi külső szervezet nem vonható örök, abszolút mérték alá. A keresztyénségnek akkor is joga volt külső szervezetét a legjobb meggyőződése szerint megállapítani. Történelmi vizsgálódásunk tárgya tehát csak az lehet, hogy az elkülönülő papi rend élén az „egy látható fő" hogyan végezte az igazi egyházi munkát: az evangéliom közlését. István király korában a pápaság viszonylag, a IX. századi állapotokhoz képest, elég tisztán állott a világ előtt és eléggé tudatában volt fenségének. De ezt az erőrejutást a széleken folyó misszió mellett főleg politikai befolyásának gyarapítására használta. Figyelemreméltó, hogy II. Szilveszter pápa nem egyszerűen a misszió eredményének örül, mikor szívesen fogadja István király koronakérő követségét, hanem szorongatott helyzete is készteti erre, mert egy római lázadás miatt kénytelen volt Ra-