Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

4 azt vitatta, hogy ő az emberiségnek egyedüli hívatott nevelője. Itt-ott mintha megbékültek, szövetkeztek volna, voltaképen azonban ellenfelek voltak és maradtak. Épen ezért külön-külön kell velük foglalkoznunk. A pápaság a lehető legegyetemesebb, ideigvalóságot és örökkévalóságot átfogó értelemben vallotta magát az emberiség nevelőjének. Vetélytársat nem tűrve követelte ennek mindenki által való elismerését. A római pápának — hirdeti VIII. Bonifácius — minden emberi teremtmény alá van vetve és ennek elismerése az üdvösség elengedhetetlen föltétele. Már a bölcsőnél megragadja a pápa az ember kezét s a sírig el sem bocsátja. Nagykorúságot nem ismer. Nem tekinti a külömbséget ember és ember között. IV. Henriknek is meg kell alázkodnia előtte engedetlenségéért. De amint a trón lépcsője nem, úgy a sír sem vet határt a pápa gyámságának. A hármas korona fején arra mutat, hogy nemcsak a földön úr, hanem kezében vannak a mennynek és a pokolnak kulcsai is. Hales Sándornak a pápai szék által 1334-ben approbált tanítása szerint az egyháznak szabad rendelkezésére áll a jócselekedetek kincse, Krisztus és a szentek érdeme s az egyház rendelkezési joga természetesen a pápa kezében van. Ne is legyen az- embernek egyéb gondja, mint hogy feltétlen engedelmességgel viseltessék a pápa iránt. Itt a gyökere a „búcsú" hirdetésének. Már 853-ban mennyei jutalmat igér a pápa, IV. Leo azoknak, akik hívó szavának engedve a szent háborúban részt vesznek, a csatatéren elesnek s így bűneikért nem vezekelhetnek. Csak ne maradjon senki otthon amiatt való aggodalmában, hogy az esetleg reá kiszabott vezeklést elmulasztja. VIII. János pápa 877-ben már egyenest feloldja a hadbavonulókat bűneik alól. Ilyen módon érthető, hogy a pápaság a nevelés nagy feladatai iránt meglehetősen közönyös volt. Itt a magyarázata többek között annak is, hogy pl. Nagy Károly paedagogiai törek-