Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

30 III. A reformáció után a nevelés is, mint általában a fejlődés, három áramlatban halad. Az egyik áramlat a pápaságnak lényegében mindenkor változatlan nevelő munkája ; a másik a genuin humanismus köntösében már szerepelt neopaganismus, amely külső formáját, módszerét nemzedékről nemzedékre változtatja, de lényegét, az evangeliomot, több-kevesebb következetességgel elutasító álláspontját nem tagadja meg; a harmadik végül az evangeliomnak Luther által oly tisztán hirdetett paedagogiája, amelyet más áramlatok el-elhallgattatnak ugyan, de amely diadalmasan újra meg újra előtör s érvényesül. Lényegét tekintve a helyzet mindig ugyanaz marad, mint amikor egyrészt a pápasággal, másrészt a humanismusban új életre kelt pogánysággal szemben kellett az evangeliomnak az egyén és a közösség érdekét egyaránt szemmel tartó, egyaránt kielégítő paedagogiáját érvényesítenie a reformációnak. A reformáció ellen csakhamar mindenütt, így a nevelés terén is, a pápaság derék hada, a jezsuita rend vette föl a harcot a legelső sorban. A dogma terén a tridentinummal, a nevelés terén a jezsuita paedagogiával felelt a reformációnak visszafordulást követelő szavára a pápaság. A jezsuita nevelés könyörtelen következetességgel tört afelé a cél felé, hogy fejhajtó embereket neveljen a pápa számára. Az eszmény megtestesítője a nevelő, a jezsuita szerzetes. Mint ember meghalt : cadaver. Nem ő, a pápaság gondolkodik, cselekszik általa. A család, a nemzet kötelékei nem kötik. Szivében vágynak, kívánságnak nem szabad megfogannia. Mindene az egyház, a pápaság. Ezt az eszményt akarja megvalósítani a jezsuita nevelés. Akkor is, ha szerzetest nevel a szerzet számára, akkor is, ha világi embert a világ számára.