Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

13 mint paedagogiai mozgalom is arisztokrata mozgalom volt. A szellem arisztokratái szellemi arisztokratákat neveltek. S mivel erre a megfelelő környezet, a szükséges jómód [a fejedelmek, a főrangúak udvarában kínálkozott, a humanista nevelők majd kivétel nélkül elméletben és gyakorlatban fejedelmi és főrangú sarjak nevelői. Hogy a nép nagy tömegének is van igénye nevelésre, ez iránt a humanismusnak nem igen volt érzéke. Még a nerneslelkű Vittorino da Feltre is csak fölös idejét fordítja szegény gyermekek tanítására. A renaissance egyéniség-elve a maga féktelenségében szükségkép összeütközésre vezetett a hurnanismus és a keresztyénség között. Nyilvánvalóvá lett, hogy a renaissance tulajdonképen nem egyéb, mint a pogányság újraéledése. A nyugat népei a keresztyénségnek az ókor megöregedett népei által reájuk aggatott köntösét félredobják, mert észreveszik, hogy nevelőik, az ókor népei valamikor oly fiatalok, oly erőtől, tettvágytól duzzadok voltak, mint ők most s akkor még pogányok voltak, akárcsak ők is a szivük mélyén. S e fölfedézés keltette boldogságban lelkesülten futnak vissza a renaissance népei az ókor pogányságába (Paulsen i. m. I. 7. o.). A renaissance tehát a középkori pápaság nevelő munkájának csúfos kudarcát hirdeti. Az idomítás nem sikerült. S a renaissancenak ezt a való belső lényegét nemcsak Olaszországban (Burckhardt: A renaissance Olaszországban. Főleg II. 213. o.) figyelhetjük meg pl. Macchiavelli typikus személyiségében (Dilthey: Die Analyse d. Menschen im XV. und XVI. Jahrhundert.) A csendes, óvatos német humanismus is elszólja magát. Typikus egyeniség e tekintetben Mutianus Rufus gótai kanonok, vezérembere annak a humanista körnek, amelyből a „Litterae obscurorum virorum" kerültek ki (Paulsen i. m. I. 80. o.). Levelezésében teljes őszinteséggel tárja föl lelkét. Az egyházi tisztével jaró kötelességeket