Sörös Béla: A magyar liturgia története I. A keresztyénség behozatalától a XVI. sz. végéig (Budapest, 1904)

I. Rész. A magyar liturgia története a reformáczió előtt - 7. §. A mise

németül merte tartani. Ilyen példa állott a nálunk működő téritők előtt, a kik e súlyos következményektől félve, nem merték kérelmezni nyelvünk liturgiái használatát. Első királyaink, a kik az európai szokások beültetésével akartak hont biztosítani, szintén megfeledkeztek, vagy talán nem is tudtak nyelvünknek arról a jogáról, a mely szerint a keresztyénség felvétele alkalmával ezt a liturgiában éppen úgy használhattuk volna, mint pl. a szlávok az övékét. Rómának természetesen gondja volt rá, hogy az egység, jobban mondva egyformaság, nálunk se szenvedjen csorbát. Nagyban hozzájárultak a nyelvünket nem ismerő térítő papok is. E jognak nem érvényesítése pedig kimondhatatlan nemzeti veszteség volt. Hogy a nemzeti nyelvnek istentiszteleti használata mily rengeteg haszonnal jár, azt el tudjuk képzelni, ha arra gondolunk, hogy az a tömérdek íráshalmaz, a mi latin nyelven rovatott össze, most mind a mi magyar nyelvünk ősi kincseit nyújtaná. Nyelvfej lésünk gyorsabb lett volna. Az állam első rendje az országgyűlésekre sem vitte volna magával a latin nyelvet. A köztünk élő nemzetiségek — mivel az élő magyar nyelvet könnyebben tanulhatják, mint a kihalt latint — csak az istentisztelet révén is mennyivel szorosabban kapcsoltattak volna hozzánk. így pedig nyelvünk a legszebb, legtisztább körből kiszorítva, csak a pór nép ajaka által őriztetett. A mit a mi bőkezű királyaink elmulasztottak, hogy a keresztyénség buzgó terjesztéséért a nemzet számára ellenértéket kérjenek, azt az unióra lépő oláhok okosan keresztülvitték és most Magyarország területén az oláhok használhatják nemzeti nyelvüket az istentiszteletben, de a honalapító magyarok utódai erre vonatkozó jogaikat, a római egyház kánonai szerint, teljesen elvesztették ós hiába keresnék. A mindenekfölött való nagy veszteség azonban abban állott nálunk is, a miben minden európai nemzet együtt osztozott velünk, hogy a keresztyénség erkölcsi világa a főistentiszteletben csak szimbólumokban vibrált előtte, de azt magához közel nem igen érezhette. A természetes fejlődés azonban még ilyen szoros zár