Rácz Károly: A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben. I-III. Lugos 1899-1909.
III FÜZET. AZ UJ KATOLIKUSOK HITFORMÁJA, VAGY A MAGYAR ÁTOKMINTA
XII kutatói az egyes levelekből a halhatatlan koszorút őseink emlékére. Az a mai szerény református lelkész, a ki egész életében a gyászévtized nagy temetőjében bolyong, a ki minden egykorú porszemben keresi az arany parányokat, miket az idő keze megkímélt, példájával, tettével igazolja, hogy az igazságért szenvedők soha nem szűnnek meg hatni, ivadékról ivadékra; mert az utókor hívői lelkében feltámadnak, mint hatások, erők, melyek mintegy látományban, lelki képekben elevenítik fel azokat, a kik voltak s a szeretetben ma is vannak. Én — s azt vélem többen is, — csak hálásan gondolunk e mű dolgozójára, a ki törhetlen munkálkodásával visszavarázsolja a letűnt felette szomorú kort s az abban tündöklő gyöngyöket. Az Istennek országa közeledjék már hozzánk, szebb kor akkor derűi az emberiségre; ez akkor jő el, ha testvér testvérre nem emel fegyvert, sem a gyűlölet, sem a bántás, sem az erőszak fegyverét, hanem az emberi, a felebaráti szeretet indít és irányoz mindeneket mindenben. írtam Debreczenben, a Bertalan nap (párizsi vérnász) fordúlóján. 1904. augusztus 24. Balogh Ferenci, hittanár.
