Pethes János: Melanchthon Fülöp élete. Budapest 1897.

XI. A schmalkaldeni háború

108 gyesnek, a mostani weimári kerczcgnek, hogy tudta és akarata nélkül nem vállal máshol tanárságot s ha a herczeg valamely alsóbb iskolában alkalmazhatja, szi- vesebben szolgál nála szegénységben, mint máshol gaz­daságban. Eatz’enberger, a volt fejedelem udvari orvosa azt vetette szemére, hogy ö volt az, a ki a protestáns rendeket a háborúra izgatta; Móriczot gúnyos epigram­máiban Absolonnak nevezte s mikor a dolgok kedve­zőtlenül fordultak, köpenyeget fordított s mindent a fejedelemre hárított. — Majd meg azzal vádolták, hogy Luther halálán csak az emberek előtt bánkódott, szi­vében azonban örült, mert azt hitte, hogy a theologu- sok azt az irányt fogják követni, a melyen Melanchton eddig is haladott, nem pedig azt, a mit Luther kijelölt. Melanchton e vádakra felelve kifejtette: azért jött vissza Wittenbergbe, mert jó formán az egész Európa szeme ez egyetemen nyugszik és sokan vannak, kik a reformatio eszméjét és léteiét a wittenbergi egye­temmel azonosítják. A weimári udvarnál csak bajt okozhatott volna, ha oda megy. Ha a császár hallaná, hogy Weimárban egyetemet alapítanak, ez a hir könnyen veszélyt hozhatna a fogoly fejedelemre. Ha onnan ir a tridenti zsinat ellen, azzal meg az ifjú herczegnek okozna kellemetlenséget. Wittenbergbe nem az ellenséghez ment, hanem a megszomorodott, sanyar­gatott egyházhoz és még nem tudja: meddig lehet itt maradása. A kik elhatározását nem tudják megbocsáj- tani. legyenek legalább kímélettel fájdalma iránt; mert ha hibázott, nem önzésből, sem gyűlöletből hibázott, hanem fájdalomból.

Next

/
Oldalképek
Tartalom