Haubner Máté dunántúli evang. superintendens emléke. Sopron 1881.
2. Emlékbeszéd, melyet a dunántúli evang. egyházkerület által Győrött 1881. évi augusztus hó 24-én, rendes évi közgyűlése alkalmával, Haubner Máté superintendeus emlékezetére rendezett gyászünnepélyen tartott Poszvék Sándor lelkész, a soproni theologiai tanintézet tanára
19 1. „A tekintély kora lejárt!“ egyike ez azon hangzatos szólamoknak, melyekkel újabb időben minden téren, különösen az egyházi élet terén, anynyiszor találkozunk. S a megváltozott közgondolkozás s az annak megfelelőleg megváltozott társadalmi élet e szólamot igazolni látszik. Hajdan azon dicsfényből, mely az egyházat körülsugározta, néhány sugár áradt azokra is, kik szolgálatában állva, azt kifelé képviselni első sorban hivatva valának. Az egyháztól nyert díszruha tette tisztelet tárgyává a lelkészt; benne tisztelte a világ az egyházat, azon közméltánylást nyert elveket, melyeknek hivatal szerinti tolmácsa volt. Változtak az idők s változtak az idővel az emberek! Ha a világ egykor a „tisztelendő“ czimet foglalóul vette, biztosítékul tekintette, hogy az, ki e czimet viseli, ki fogja magának vívni a közbizalmat, napjainkban e szép czim — bizonyos körökben — inkább ellen-, mint rokonszenvet ébreszt. Hiában hivatkozik a lelkész dicső hivatására, hiában a szabadság, testvériség egyenlőség elveit hirdető egyházra, hiában annak jeleseire, kik a hir és dicsőség magaslatára küzdötték fel magokat, —■ ezen ajánló levél rég elvesztette értelmét! Sajnáljuk, fájlaljuk-e ? A reformáczió, a protestantismus valamint az egyházi közéletnek súlypontját viszszahelyezte a gyülekezet, a község kebelébe, úgy vallási s erkölcsi tekintetben felszabadította az eg'yént a százados gyámság alul; nagykorúnak, önállónak ismerte el. Ez által nemcsak tágította az egyénnek jogkörét, de felelőssé is tette minden cselekedeteiről, önmagára utalta. De ezzel nem szüntette meg a tekintélyt, az nem szűnt meg s nem szünhetik meg soha. Tekintélylyel kell bírnia annak, ki hatni, ki társaira befolyást gyakorolni akar. Hanem a nagykorúnak elismert egyént az erkölcsi méltóság egyedüli kutforrására, önmagára utalta. Ez nem a külső esetleges tulajdonokra, hanem a benső, erkölcsi értékre támaszkodó tekintély; nem a hivatal, a rang, hanem a jellem, az egyéni érdemességnek méltósága. Ezért az evang. főpásztor „első az egyenlők közt“. Az Úr „adott — szent leczkénk szerint — némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorok és doktorokul“ (v. ii.). S kik azok az „apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és doktorok“, kiket az Úr „adott“? Bizony nem azok, kik — mint az apostol anynyiszor kiemeli — egyedül csak külső 2*
