Fabó András szerk.: Rajzok a magyar protestantismus történelméből. Pest 1868.

II. Iktári Bethlen Gábor, Erdély fejedelme és Magyarország választott királya. Györy Vilmos

Ezen barátságnak élvezete, szolgálatainak s azok hasznos voltának tudata, képességeinek érzete, nern mondjuk, hogy azon gondolatot nem ébresztette volnaBethlen Gáborban,miszerint Bocskay után o fogja majdan betölteni Erdély fejedelmi székét. De még ha így volt is, nagyravágyását soha sem tudnók kárhoztatni, sőt inkább a legszigorúbb erkölcsi szempontból Ítélve meg, csak helyeselhetnó'k, mert e fejedelemség bizonyára nem az volt ez időben, melynek betöltője fejét a nyugalom párnájára hajthatá vala : hanem volt egy pont, melyen a ki állott, a legnagyobb felelősséget vállalá magára, s ha magas és fontos állásának hiven meg akart felelni, élete nyugalmáról végkép le kell vala mondania. Bethlen Gábor óhajtása azonban, a jelen esetben nem teljesült. Bocskay—kortársainak véleménye szerint 1606. decz. 29-dikén méreg által múlván ki — útósó óhajtásában, mintegy végrendeleteképen, a jeles képességű, hazafias lelkületű Homonnay Bálintot ajánlá nemzetének utódául. A magyarországi részek szives örömmel és készséggel csatlakozának az elhalt fejedelem végakaratának betöltéséhez, de nem így az erdélyiek. Ezek a szabadválasztás jogán láttak csorbát ejtetni e végrendelkezés által, mely mintegy trónörökösödésnek tűnt fel szemeikben , s részint e túlságos féltékenység, részint a különböző érdekek, Homonnay ellenében,annak ipát, az öreg és beteges Rákóczy Zsigmondot, akarák Erdély trónjára ültetni. Közbejött még az a körülmény is, hogy Homonnay, ki jóformán meg sem álmodá, hogy az öreg Zsigmond ur komolyan szándékoznék fellépni ellenjelöltjéül, Bocskay holttetemével 1607- február 3-dikán Kassáról útnak eredt, azt — saját egykori óhajtása szerint — Gyulafehérváron, a fejedelmek sírboltjába helyheztetendő. Mintegy ötezer főből álló, jobbára önkénytes tömeg csatlakozók a gyászmenethez. Ezen szám sokat megrettentett az erdélyi urak közül. Nem tisztességtevő halotti gyülekezetet, hanem valóságos hódítani szándékozó hadsereget látván benne, sejtelmük, aggódásuk növelte ellenszenvüket. Az öreg Zsigmond urat, gyengesége érzetének daczára, megtántorította e mellette nyilatkozó ragaszkodás. A mi csak kitelhetett tőle, megmozdított minden eszközt, hogy tulajdon veje ellenében ő legyen a diadalmas, és a rendek 1607. február 11-dikén, Rákóczy Zsigmondot csakugyan ki is kiáltották fejedelmükké.