Fabó András szerk.: Rajzok a magyar protestantismus történelméből. Pest 1868.

VII. Krman Dániel, az evangélikus egyház egyik vértanúja a mult századból. Szeberényi Lajos

elég az, azt állította, hogy testileg belé szállt a rosz szellem. A főtisztelendő férfiút sok kéréssel annyira megnyerte, hogy a nevezett morvát testi és szellemi eszközök felhasználásával betegségétől megszabadítván, előbbi egészségét helyreállította. Ez időtől fogva Mlinár Krman oldala mellett tartózkodott Mijaván. Valami úton módon tudomására jutott ez a róm. katholikus papságnak, mely szokott buzgalmánál fogva valamint Mlinár, mint valóságos kitért (apostata, tulajdonképen: hithagyó), ugy Krman ellen is azonnal súlyos vádakat emelt. A vármegye (Nyitra) tehát elhatározta, hogy Mlinár közhatósági személyek által elfogatván, érdemlett büntetésének kiállása végett a nyitrai börtönbe hozassék. Azonban a papság mindjárt fölemlíté azon aggodalmát, nehogy a mijavai buzgó lutheránusok ismét úgy ellenszegüljenek, mint Bársony György ellen *) és nehogy velők oly roszúl bánjanak, mint amazzal, azonnal karhatalmat is követeltek. Nehogy pedig oly színe legyen a dolognak, mintha valami fölöslegeset cselekednének, elhatározták, hogy egy járásbeli eskütt ménjénél a mijavaiakhoz, megtudakolandó, mikép vélekednek, s vájjon lehetséges-e Venczelt elfogni. Ezt csakugyan mégis tette a verbói eskütt, H inj er k a, ha jól értesültünk ; de nagyon kedvezőtlen eredménynyel. Mert sem Venczelt el *) Ez esemény, mely egyébiránt nem Mijaván, hanem a szomszéd Turolúkán történt, itt már másod ízben említtetvén, s később ezt a kir. ügyész, Grassalkovich, Krman ellen is vádul felhozván, nem tartjuk czélszerütlennek, az olvasót vele röviden megismertetni. 1672. jan. 14. Bársony György, püspök Turolúkára jővén, kocsijával a paplak előtt megállt. Az egyházfi kérdésére: mit parancsol ? a templom kulcsát követelte, hogy ott misét tarthasson. Amaz kérte az ez iránti királyi parancsot. A püspök pedig valami papirost vévén elő, erről olvasott. Az egyházfi ezzel nem elégedett meg, hanem kivánta az iratot, hogy a lelkésznek (Krman atyjának, szi nte Dánielnek) megmutassa. A püspök (talán akkor is részeg levén, merthogy részeges volt, Krestyanszky Jób állítja) fölindultán verte mellét, erősítvén, hogy ez a királyi parancs, s egy úttal lőtt az egyházfira. Alig sült el a lövés, a paplakból egy paraszt rohant elő, s ez is kilővén fegyverét, B á r s o n y János, itélőmestert s a püspök öcscsét leteríté. A nép erre összecsoportosulván, a püspököt és kíséretét elpáholta, ugy hogy az idősb Bársonyt is csak Krman mentette meg a nép dühétől, az árnyékszékbe rejtvén el őt. A katonák s a püspök többi kísérete a szomszéd erdőkbe menekült. A hasonlóképen megsebesült idősb Bársonyt pedig Krman neje, Dánielünk anyja, gondosan ápolgatá. Meg is igérte akkor, hogy megmentője iránt hálásnak fogja magát tanúsítani. Mennyire váltotta be szavát, megmutatta az általa írt „Veritas toti mundo declarata" czimü gyalázatos munkában.