Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)

6. Fábri Gergely és a vadosfaiak

34 teleknek a falu közepén. Erre, a nemesi ősi birtokjog nyilvánvaló megsértésével, katholikus kápolnát építtetett. Míg a halálra rémült vadosfai nemes hívek tiltakozó felfolyamodása a felsőbb hatóságoknál a maga csigaútját járta, a kápolna készen lett. 1751-ben István király napján ezerenként tódult a Kábaköz katholikus népe Vadosfára, kápolnaszentelésre. A vidék evangélikus faluiból pedig szintén nagy tömeg gyülekezett össze, hogy ezt megakadályozza. Egyes higgadtabb vadosfai nemesek szelíd és meggyőző szónoklatára a többi katholikus falu népe, papjai vezetése alatt békességesen haza. is vonult. De a szomszéd Mihályi erőszakos lelkületű plébánosa, — ha már a katholikus kápolnához az evangélikusok miatt el nem juthatott — a legszélső ház kertjében készült oltárt állítani és misét tartani. A nemes földbirtokos felnőtt fia, líadó István, ősi nemesi jogszokás szerint, felemelt bottal a kezében „protestált és resistált", vagyis tiltakozott és ellenállt a „crimen laesae"-nek, erőszakoskodásnak. A jórészben ittas katholikusok erre nekirohantak és félig agyonverték. Ennek hírére az evangélikus nép tüzesebb része, köztiik nem egy elkeseredett „lutheránus nőoroszlán" is, a mihályiakra rohant és a határ széléig kergette őket. Véres fej, betört oldalborda volt bőven mind a két részen, de csak egy haláleset. Egy beteges öreg mihályi ember a harc hevében, talán szívszélhűdésben szörnyethalt. Az ilyenfajta verekedés még az én gyermekkoromban is gyakori volt a pezsgővérű rábaközi besenyő-ivadékok között, akiknek ősei nyugati székelyek, vagyis határőrök voltak valaha. Hiszen a besenyőkre már a pogánykorban azt mondták a magyarok, hogy azok „verekedő fenegyerekek·'. De most ezt a vadosfai esetet az evangélikusok rom-