Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

18. A diákélet humora és Mikszáth Kálmán

109 mintha csak ott sétálnánk, mint diákok, vagy inkább ott verekednénk a golyvás selmeci tót gyerekekkel ebben a girbe-gurba városban, ahol a házak az alsó utca felől büszke háromemeletes paloták, a felső utcában pedig szégyenükben a földbe süllyedő földszintes kunyhók. Ahol a vendéget, mint egyszer minket is, felvezetik a padlásra és onnan mennek ki vele a kertbe. Ahol a felső szomszéd jeges-fagyos téli napon vígan és könnyedén leszánkázik az alsó szomszédjához, de vissza már csak akkor mehet, ha olvadóra fordult az idő. Hát még a társadalmi életet milyen furcsának látjuk ebben a diákvárosban, ahol akárhány polgárról meg se mondhatjuk magyar-e, német-e, tót-eI Mert mind a három nyelven egyformán rosszul beszél, illetőleg egyszerre beszél: az alanyt talán magyarul, a jelzőt tótul, az állítmányt németül mondja, és hogy még cifrább legyen a dolog, latin határozót is kever a mondatba. És mégis, mennyire megszeretjük Mikszáth selmeci kosztadó gazdáját, mert a szíve ugyancsak magyarul dobog. A hatvanas évek nemzeti ébredésének hajnalán az emigrációból visszatért hazafiak diákfiait a szokásos havi díjnál olcsóbban is magához fogadja, csakhogy elmondhassa: „Ez a fiam Kiutahiában született, a másik Párizsban, a harmadik Londonban, sőt a negyedik New-Yorkban. Mikor aztán ez a furcsa kvartett, ez a megelevenedett magyar história elfújja fiilébe a Szózatot — végigfolynak becsületes, ráncos arcán a túláradó, hazafias lelkesedés könnyei. Mi pedig ki is nevetjük, meg is szeretjük a jó Gábel Jánost és így átérezzük a legtisztább humor hatását. És mintha liceista diákok volnánk, mi is irigykedve nézzük Mikszátlital a bányász^akadémikusokat, amint szabadon bejárnak a Bányalámpáshoz címzett korcsmájukba és élik ott is, azonkívül is az