Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

17. Papp-Váry Elemérné

103 magyar asszonynak érzését fejezte ki szépen, bár egyszerűen, a népdal természetességével: „Búsan nézem fényes felhő, mint repül, Kísérheti a rózsámat messzirül. Hogyha akar, könnyekre is fakadhat, De énnekem, haj énnekem, még csak sírni sem szabad. Nem szabad most siratni a katonát, Könnyű szívvel hadd védje a hazáját. Asszony könnye ne peregjen útjára, Hej csak szívein, szegény szívem olyan nagyon ne fájna." A remény, az aggódás, a sötét lemondás hangja egymás után tisztán felcsendült költészetében. Majd a legsötétebb napokban cselekedetekkel igyekezett nemzetét a kétségbeesésből kiemelni. Mint a Magyar Nők Nemzeti Szövetségének egyik legbuzgóbb és legkiválóbb tagjának nagy érdeme van abban, hogy a kommunisták által ledöntött oltár újra áll és rajta ég a tiszta láng. De felemelte nemzetét költészetével is. Formailag és tartalmilag szép költeményeivel nem szárnyal ugyan olyan magasra, mint a legnagyobb fiatalok: Reményik Sándor, Aprily Lajos, Mécs László, mégis nagy költő, mert van egy dala, melyben az egész nemzet szíve dobbant meg. Van egy monumentális, vagyis örökéletű remeke, mely ha nem is költői, de történeti jelentőségében testvére a Szózatnak, a Himnusznak és a Talpra magyarnak. Papp-Várynéra is ráiillik az olyan sokat kifejező latin mondás: „Lnum, sed leonem". Csak egy fia van, de ez azután oroszlán. Papp-Váryné neve ezzel az egy versével örökké él. Mindenki tudja, hogy ez az örökéletű kis