Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

17. Papp-Váry Elemérné

102 után való kétségbeesését, végre a hit szárnyain újra magasba emelkedését Gyónival együtt annak az igazságnak élő bizonysága δ is, hogy a nemes bánat olyan mint a sziklából forrást fakasztó Mózes vesszeje. Az emberi lélekben eddig nem is sejtett erényeket és tehetségeket ébreszt fel, amik különben örökre szunnyadoztak volna. Ezért mondhatjuk, hogy a szentelt fájdalom nem átka, hanem áldása az Istennek: belőle egyesekre is, nemzetekre is jó fakad. Papp-Váryné sokunkkal együtt azok közé tartozik, akiknek írói ere gyöngébb, vagy hatalmasabb csörgedezéssel nem indult volna meg, ha a világháború és az összeomlás nagy bánata életre nem kelti. Sziklai Szeréna gyermek- és hajadonkora boldogan folyt le előkelő szüleinek nemesi kúriájában az abaujtomavármegyei Tornaalmásin. Szülei gondosan neveltették, irodalomra egyházunknak szintén egyik büszkeségével, Torkos Lászlóval, a költővel taníttatták. Ilyen tanító mellett magasra szárnyalt a költészet iránt való lelkesedése, és egypár kisebb jelentőségű verset is fakasztott a lelkéből. De senki se sejthette meg a mélázó, könyveibe elmerülő szelíd leánykában szunnyadozó költői tehetséget. Nem sejthette akkor sem, mikor a daliás katonatisztnek, a világháború későbbi vitéz tábornokának felesége lett. Élt férje és kedves, szép gyermekei körében, boldogan és boldogítva. Rajta is beteljesedett az az igazság, hogy a nagy boldogság néma. Jött a nagy idő, mikor férjét a kötelesség harcba szólította és tőle elszakította. Szívének sebéből megindult a dalpatak. Első költeményében, mellyel költői hírneve szárnyalásnak indult, hány