Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

Thurzó György

42 Pázmány „igazai" mellett annak meggondolása: aki áttér a király hitére, arra majd árad a kegyek aranyesője; a Luther hitében megmaradónak sorsa ellenben üldöztetés, a legjobb esetben mellőztetés. Pázmány méltó ellenfelei, Zvonarics Imre, a csepregi, Magyary István, a sárvári és Alvinczy Péter, a kassai pap ilyen „öreg ágyúk"-at nem tudtak megszólaltatni ellenségeik hadiállásai ellen. Az evangélikus egyház így a végzet súlya alatt jórészben elvesztette első hadiállását, a „fejedelmi-hatalmú" főúri osztályt; de visszavonult a második hadiállásba és onnan folytatta a harcot elszánt lélekkel. Itt a művelt középosztály lett a vezére, élén a vagyoni, társadalmi helyzetében független vármegyei középnemességgel. Amit Széchenyi mond, hogy „a tudományos emberfők" mennyisége a nemzet igazi hatalma, az áll a mi evangélikus egyházunkra is. A kiváló, előkelő és művelt urak, tudósok, tanárok, orvosok, ügyvédek, írók, költők, művészek aránytalanul nagy mennyisége adott és ad a mi egyházunknak hívei számát messze túlhaladó, országos jelentőséget. Elismerik ezt — sokszor akaratuk ellenére — a más hitfelekezetűek is. De e megváltozott időkből is történeti érzékkel kell a múltba visszatekintenünk, méltányolnunk kell a dicső kiskirályi nemzetségek egykori sorsdöntő jelentőségét, gyászolnunk kell elmúlásukat. Mert örök igazságot fejez ki Tompa Mihály allegorikusán a „Sírboltban" című költeménye végső soraiban: „Szép a lapály, amely kalászt hoz s érlel, I)e szép a bérc is a mező felett; Ez kölcsönöz tölgykoszorús fejével A tájnak fölséges tekintetet. És árnyékot vet néha bár amarra S uralkodnak fölötte ormai: Széllel, viharral a bérc kelve harcra, Nem hagyja a völgyet megromlani. S fájhat, ha dőlnek a bérc ősi fái, Ha pusztulnak s enyésznek a nagyok.