Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

32 nevetésre fakadt, nem egyszer azt is Luthernek köszönhette. Ez az életvidám bölcs nem volt olyan „savanyúpofájú szent", mint a reformáció egyes túlzó hívei. Ó szeretteésművelte a zenét, a dalt. Magyar követői is. Sáivár egyik büszkeségéről, Sztárai Mihályról jegyzik fel, hogy baranyai papsága idejében a laskói dombon szépen énekelt kilenc falu körülte gyülekezett népének s azokat — mint ellenségei mondták — „áténekelte a maga nyájába." • És ez a melegszívű, egekbe szárnyaló költő egyúttal megtestesülése a logikus, józan, hogy úgy mondjuk „magyar ész"-ne'k. Ezért is vonzódott hozzá Insulanus, mint rokon lélekhez. A lutheri prédikáció! Szívre, akaratraható ereje mellett egyúttal milyen nagy a gondolkodást fejlesztő ereje. A magyar lutheri lelkész, mikor elmondja logikusan felépített, elmaradhatatlanul három részre oszló prédikációját, gondolkodásra neveli híveit. így a templom egyúttal valóságos „felnőttek iskolája": egyik tényezője lutheri népünk magas szellemi színvonalának. És a két lutheri Káté, azzal a minden pontnál ismétlődő kérdéssel: „Mi ennek az értelme?" — mily hatalmas gondolat-sarkantyú tanítónak és tanulónak. • Insulanus vonzódását még egy dolog erősítette olyan szinte fájó gyönyörűséggé, aminek mását csak az ifjú szívek szerelmében lehet megtalálni. A boldogtalan nemzet fia meglátta Luther arcán a bánat borongását a játszi, szinte gyermekded jókedv csillámlásai mögött is.