Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

33 Tulajdonképen minden nagy ember boldogtalan. Égeti az önmagával való elégedetlenségnek Nessusvére, mint Arany János mondja. És a törpe emberek között néhai kénytelen magát elhagyatottnak érezni lelki fenségének magas sziklaosúcsán. Ezért mondhatta Luther is: „Ich war alleinig, wie eine Feldblume; egyedül voltam, mint a puszták vadrózsája." De volt a bánatának valami kézzelfoghatóbb oka is. Aggódott nemzetéért, egyházáért, élete nagy művéért. A rettenetes spanyol világhatalom harcrakészülődései nem maradtak előtte elrejtve. Látta, hogy a török áradat már Béos felé hömpölyög. Nem borítja-e el e kettő együttesen egyházát, hazáját! így töprenkedett, „reménytelenül küzdve végzetével." És kire bízza ilyen vészes tengeren az egyház hajóját"? Ez az elemi őszinteségű ember sökszor el-elmondta Insulanus előtt is: „Bárcsak itt hagyhatnám a fejemet és a szívemet. A fejemet ezeknek az oktalanul egeket ostromló titánoknak, e bátor szívet pedig a bölcs, de módfelett félénk Melanchtonnak." És érezte, hogy élete már nem soká tarthat. Beteg volt. Hőslelkű, áldott felesége nem egyszer harcolta vissza a halál karjaiból. A wormsi hős, természetesen

1, legyőzte a csüggedés támadásait. Egy ilyen diadalának emléke az „Erős várunk". A bánatos Luthert hogy ne értenők s hogy ne szeretnők meg Insulanussal mi magyarok, akiknek nemzeti kincsünk „egy szentelt fájdalom". # Hat hónappal a három esztendő letelte előtt Insulanusnak nevezetes levelet íratott Orsolya nagyasszonyunk, Erzsike kezével: „Szilveszter uramat meghívták Bécsbe egyetemi Szigethy Lajos: Luther lelke. 3