Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

11 tetniink királynénak s belevinnünk a bibliába, az iskolába, fel a szószékre, sőt — Isten bűnömül no vegye — a Mária-szobrok helyébe az oltárra kell helyeznünk." „Urambátyám meg is tette a magáét — felelte emez — még a latinos vers, a distichon aranyos nyergét is feltette a mi bozontos pusztai csikónk hátára. Milyen szépen hangzik az újtestámentuma bevezetésében: „Próféták által szólt régen néked az Isten, S az, kit ígért, ímé, végre megadta fiát." „Hagyd el fiam! Nem ez, hanem az ősi nyolcszótagos vers az igazi magyar poézis. Az az „Ének Pannónia megvételéről": „Emlékezzünk régiekről, Szittyiából kijöttekről." „És a virágénekek! A szerelmes paraszti dalok! Ha én mégegyszier huszonnégy esztendős lehetnék, mint te, szerelmes virágéneket írnék és pedig ősi nyolcasban." Márton! diák tüzes, fekete szemeiben hamis-kas mosoly csillant meg. Hogy is ne! Azon a kis papírszeletkén, aminek a csücske kilátszik az öve mellől, virágének van: ősi nyolcasban. Kihez 1 Megtudjuk, csak menjünk utána. „Isten vele, bátyám, megyek felolvasó órára". „Menj-menj, öcsém, ahová a szíved vezet". Mondta Szilveszter uram megértő mosolygással. * Ott siet Insulanus ruganyos léptekkel a várkastély felé. Megfeszül rajta a hosszú papos kabát, mint a Nádasdy urunk huszárjain a katonadolmány. Hát hiszen ő is katona: a Krisztus hadseregében, a Luther regimentjében. A női palotateremben Erzsikét egyedül találta.