Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

21 erkölcsileg újjászületett személyek egyetemes erkölcsi közösségének ideáljára vezessen, a miért is az az egyház, a mely az erkölcsi érzék elnyomására törekszik, s az írást s a dogmát nem «morális értelemben» interpretálja, «a szolgaságnak és képmutatásnak tanyája» (i. m. IV. szakasz), úgy hogy csak az észvallásnak általános uralma hozhatja meg a valódi békét. Más szóval kifejezve: a rationalismus fogja Kant szerint a keresztyénséget a maga igazságára vezetni, a melynek tanát és történetét csak átmeneti jelentó'ségűnek tartja. A keresztyénségnek folytonos és fokozatos moralizálása tekintetében Kant «Religion innerhalb der Grenzen der blossen Vernunft» cz. műve foglalja magában az útbaigazító alapgondolatokat, a melyekre azonban itt bővebben ki nem terjeszkedünk. A mi közelebbről Kant speciális erkölcstanát illeti, a melylyel «Metaphysik der Sitten 1797.» cz. művében foglalkozik, úgy az minden egyes kérdésnél a rendszerező biztos kezét mutatja s több helyen magára a szerzőre nézve is igen jellemző. A jogosnak («Rechtspflicht») megkülönböztetéséből az erkölcsitől («Tugendpflicht») ered reá nézve a gyakorlati philosophia kettős ága, u. m. a belső szabadságéletet szabályozó erénytörvény vagy erénytan, s a külső társadalmi összlét rendjét szabályozó jogtörvény vagy jogtan. Az egyik, az általánosabb moralitás tere minden cselekvésnek megítélő mértékét az erkölcsi érzületben s a maximában látja, míg a