Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

20 bűnnel szemben való elvi küzdelmét Kant sok éles megfigyelésen alapuló tapasztalattal és valódi keresztyén szellemben írja le. Szerinte e bűnös hajlam a maga eredetére nézve «intelligibilis valóság s csak az ész által megismerhető'» (i. m. 23. 1.), a cselekvésekben nyilvánuló anyagára nézve azonban «sensibilis jellegű», tehát az embernek, mint «phänomenon»-nak eredeti tulajdona. De miután e bűnnek elve mellett a jónak elve, t. i. az eredeti erkölcsi képesség is mi bennünk megmarad, s Kant szerint mi sem érdemel annál nagyobb csodálatot, épp azért «a jóra való erkölcsi képesség teljes helyreállítása», vagyis a megváltás és újjászületés lehetséges (i. m. 45. 1.), a mi úgy történik, hogy az erkölcsi rendeltetés magasztosságának érzete «egészen a lelkesedésig fokozza és ösztönzi az egyéni akaraterőt s benne életerős erkölcsi érzületeket és elhatározásokat ébreszt (i. m. 55. 1.). Erre a keresztyén vallás, mint a nyilvános vallások egyetlen morális alapja (i. m. 58. 1.) kiválóan alkalmas, miután «az istennek tetsző lény» képében az erkölcsi tökéletességnek oly ideálját állítja szemeink elé, a. melynek fokozatos megvalósítására folyton kötelezve vagyunk. Ennek a folytonos tökéletesedésnek az útja «az isten országára» vezet, mely alatt az erénytörvények folytán valósuló «czélok országa» értendő, s melynek az egyház csak egyik eszköze (i. m. 173. 1.). Erre nézve szükséges, hogy a vallásos hit, mint «morális észhit» az