Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

19 ítélő erőnek» definiálja. A Kant-féle lelkiismeret — így kiált föl Pfleiderer — oly félelmes és kegyetlen, mint maga a pokol, s bár méltó helyet szerzett neki s a kötelességgel együtt eszméjének apotheosi­sát nyújtotta, szavainak objektiv csalatkozhatatlan­ságát bebizonyítani még sem tudta. S mindez onnan van, mivel azt tisztán formailag az akaratból s az intelligibilis jellegből vezette le. Az erkölcsi törvénynyel, mint a jónak elvével, ellentétben áll a bűnnek elve, «ß radikális rossz» az emberben. Ezzel a kérdéssel Kant behatóbban a «Religion innerhalb der Grenzen der blossen Vernunft» (1793.) cz. művének 4 értekezésében foglalkozik, a hol lehe­tőleg az egyházi felfogásmódhoz csatlakozik ugyan, úgy azonban, hogy a mi ott történeti valóságnak van mondva, nála morális általánosságokban vész el, miáltal aztán az egész keresztyénség, mint po­sitiv vallás, «morális észvallássá» alakul át, a mely­ben az egyházi tan fogalmak csak symbolikus kife­jezései a morális igazságoknak. Ε radikális rossz az emberben kétségbevonhatatlan tapasztalati tény, azaz az emberi természetnek eredeti hajlama a bűnre. Mint ilyen, nem az észen, sem az érzékiségen, ha­nem az akaraton alapuló azon eredeti bűnös haj­lam, mely az erkölcsi törvény, mint észtörvény kö­vetelményeivel ellentétben, az érzéki ösztönök és vágyak egyoldalú szolgálatában áll s «a szívnek ra­dikális megrontását» eszközölheti. Az erkölcsinek e 2*

Next

/
Oldalképek
Tartalom