Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

12 ban véve a jóakarat nélkül értéktelen. «Egyedül a jóakaratnak — mondja tovább az i. helyen — van értéke önmagában és nem eredményei miatt.» Snem is a használhatóság teszi annak értékét, mivel annak értéke önmagában van, vagy más szóval kifejezve: nem a cselekvés szándoka teszi annak specifikus morális értékét, hanem az akarat megdönthetetlen elve és érvénye. A midőn Kant az erkölcsinek lényegét, a jó vagy «tiszta» akaratban, tehát az érzékitől független s kizárólag az ész által szükségképenileg meghatározott akaratban látja, az előző angol-franczia moralistákkal és német metaphysikusokkal szemben nagyszerű gondolatot mondott ki az erkölcsinek tisztasága és fenségessége tekintetében. De ebből szükségképenileg következik nála az erkölcsi elvnek tisztán formális jellege, a melyet így fejez ki: «az erkölcsi elv az akaratra formája által hat s nem anyaga által» (i. m. 13. 1.). Csakis a törvény iránti tisztelet — menten minden vágyaktól, czéloktól és indokoktól — teszi jóvá az akarást. Ezen szempontok által vezéreltetve nyeri Kant amaz ismeretes elvét : «úgy cselekedjél, hogy cselekvésednek maximáját, sarkelvét (intentio animi) akaratod egyetemes törvénynyé emelhesse» (i. m. 17. 1.), úgy hogy — s ezt nem győzi eléggé hangsúlyozni — a puszta törvényszerűség teszi az akarat elvét, mi mellett ez elv igazságának támogatása czéljából ritka kritikai és dialektikai lángeszéhez méltóan mindenkinek személyes tapasztalatára is hivatkozik.