Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

13 Kant ethikája szerint az erkölcsiség elvének bármely empirikus toldaléka sérti és megrontja az erkölcsök tisztaságát s a gyakorlati ész suverän autonómiáját és specifikus méltóságát (i. m. 61. 1.). Nem az, a mit az eló'zó' morálphilosophusok a boldogság fogalma alatt szoktak összefoglalni, -— p. o. a szükségletek, kívánságok és hajlamok kielégítése s több eféle — legyen az elhatározó, hanem az erkölcsinek fensége maga, mely észszerűségénél fogva közvetlen bizonyosággal, tehát apriori érvényesül. Ez a tiszta erkölcsi az, mely «fölemelőleg hat a lélekre», (i. m. 34. 1.) s az akaratra nézve mint parancs, és pedig az eredményektől független s feltétlenül kötelező' «categorikus imperativus» lép föl a feltételes imperativusokkal szemben (i. m. 37. s 43. 1.). Épen az empirikus természetitől való tisztaságánál fogva képes az erkölcsi elv arra, hogy minden észszerű lénynek egyetemes törvényéül szolgálhasson (i. m. 52., 57. s 62. 1.), s ebben rejlik az erkölcsinek «absolut értéke». Minden más ezzel szemben csak eszköz. «Egyedül az ember s általában minden eszes lény — mondja Kant — mint ö?iczél létezik, s nem egyszerűen mint eszköz» (i. m. 64. 1.), vagyis egyedül a személyiségnek van absolut értéke, a miért is fentebbi imperativusát így formulázza: «Úgy cselekedjél, hogy az emberiséget mindig akár a te személyedben, akár a máséban, czélnak vedd, s hogy sohasem használd fel eszközül» (i. m. 66. 1.). Ez elmélete az emberiségnek — mondja helyesen Janet Paul i. m. III.