Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

11 újabb theol. iskola moráltheológiájában), a mint, hogy már maga a tapasztalat s annak a jelenségvilága is utal a mi subjektiv szemlélő és gondolkodó képességünktől független s épazért reánk nézve feltétlen transcendens létre, melyet Kant «Ding an sich»-nek nevezett. Hogy az ember «természeti és erkölcsi lény» (Naturwesen und moralisches Wesen), azaz hogy más a morál s más a természet élettevékenysége, mely utóbbinak kényszerűségével szemben a morál a felelősség s a szabadság új világát alkotja s hogy a személyiség elve épen a természeti lét mechanismusától való függetlenséget fejezi ki, a melynél fogva az erkölcsi cselekvés élesen különbözik a puszta természeti élet tényeitől, az Kant gondolkozásának megdönthetetlen alapja a morális terén. Ezzel azonban adva van az eudämonismus s általában minden természeti hajlam befolyásának a tagadása az erkölcsinek körében. Ettől a tisztátalanságtól — mint magát kifejezi — megtisztítani az erkölcsiséget s ezzel megóvni annak önállóságát és szeplőtelen tisztaságát, az képezi Kant szerint «az erkölcsök metaphysikája alapvonalainak» feladatát. «Minden fölfogható dolog közül — úgymond — csak egyetlenegy van, melyet megszorítás nélkül jónak tarthatunk, s ez a jő akarat». (Grundlegung stb. I. r.) Ε híressé vált tételével kezdi ethikai fejtegetéseit. Minden más tehát, a mit körülbelől a boldogság fogalma alá foglalhatunk, a hová többi között a szellem adományait, a szerencse javait, sőt még a jellem érdemeit is sorozza, önmagá-