Majba Vilmos: Életképek a keresztyén szeretet munkamezejéről (Budapest, 1914)
I. Értekezések - Diakonissza-intézményünk. Rátz Vilmos
33 biztosítása, mert különben életerejét veszti ós világi formát kap. Az egyház a világ világossága és föld sója, ha voltaképi feladatának él és a szociális élet kedvezőbb alakulását is akkor mozdítja elő a leghathatósabban, ha kizárólagos hivatásának szenteli minden erejét. Aki ráakadt életében az „egy drágagyöngyre" és megértette az „egy szükséges dolgot", tudja hogy milyen szegény az, aki ezt a „gyönyört" még nem ismeri, ezt a „dolgot" nem érti. De mélyen érzi azt a nagy felelősséget is, mely az apostol szavából csendül feléje: „Jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem!" Krisztus követőjének bizonyságot kell tennie Krisztusról, mert csak így szolgál neki (Ján. 12 2( !). Ezzel a bizonysággal azoknak tartozunk legelsősorban, akik a Krisztusról még nem hallottak, akik a golgotai kereszt megváltó tényét még nem is ismerik. Ezt a nagy feladatot a külmisszió végzi. De ha a külmisszió azokhoz fordul, akik a Krisztust még nem ismerik, úgy a belmissziónak feladata, hogy azokat keresse, akik a Krisztust már nem ismerik, vagyis akik a látható egyházban élnek ugyan, de annak holt tagjai. A keresztyén egyháznak gondoskodnia kell arról, hogy ezeket a holt tagjait Krisztushoz vezesse és ezáltal új életre keltse. Az újszövetség ezt a lélekmentő munkát a diakónia szóval jelzi. Vonatkozik pedig ez a kifejezés az „igehirdetés", a „lélek", az „igazság", a „békéltetés" szolgálatára, szóval arra a munkára, mely a „Krisztus testét" építi, a „szentek tökéletesedését" célozza. Az Ige tehát az a fegyver, mely az elszakadtakat visszahódítja, a holtakat új életre kelti, új és egészséges hajtásokat sarjaszt. De vonatkozik a diakónia szó a segítő, szeretet szolgálatára is. melyben szegények és elhagyatottak, özvegyek és árvák, szenvedők és betegek részesülnek. Már az első keresztyének életében is sok nehézség támadt, amelynek leküzdésére az apostolok és egyáltalán az Ige szolgálatára elhívottak munkája elégtelennek bizonyult. Ezért igénybe vették a könyörülő szeretetnek tettekben nyilvánuló segítő munkáját. Amennyiben férfiak végezték ezt a munkát, férfi-diakóniának-, amennyiben nők, női diakóniáknak nevezzük. Minket ezúttal az utóbbi érdekel különös mértékben. A női diakóniának részben hivatalos, részben önkéntes jellegű munkáját már az ószövetség is említi. Voltak szolgálattevő asszonyok, akik a gyülekezetek sátorának nyílása előtt szolgáltak (2. Móz. 38 s, 1. Sám 2 2 a). Fontosabb az a szolgálat, melyet a nagy lelki adományokkal megáldott prófétanők végeztek: Meriárn (2. Móz. 15 2 0), Debora (Bir. 4 4), Anna (1. Sám. 1 3), és Hulda (2. Kir. 22 u). — Az újszövetségi nők közül legelsősorban azokat említjük, akik Jézusnak szolgáltak. Kimagaslik közülük édesanyja, Mária. Benne meghal az anya és feltámad 6*
