Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)
VIII.
hegy Krisztus maga az abszolút igazság és emiatt az igazságból nem engedhetett, éppen a bűnösök iránti szeretetből. De az egyes keresztyén esetében másként áll a dolog, mert az nem maga az igazság, nála csak az abszolút igazságból van több, mint az üldözőiben, ő is bűnös, mint az üldözői, ha tehát agyonütteti magát az igazságért, csak embertársai bűnét növeli — ez pedig szeretetlenség! A végső véleménye az írónak az, hogy szabad az igazságot az embernek némileg enyhíteni, módosítani, hogy az emberek annyira fel ne dühödjenek, hogy agyonüssék őt és ezzel a gyilkossággal még bűnösebbé tegyék magukat és e bűnösségnek a hitvalló legyen az oka. Kierkegaard későbben megbánta, hogy közzétette ezt az értekezést, mert azt hitte, hogy az igazság hirdetéséért őt is agyon fogják ütni. Az önvallomása arról, hogy sohasem volt gyermek és csak a megfeszített Üdvözítőt állították elébe, megmagyarázza egyrészt a családi élet iránti teljes érzéketlenségét, másrészt aziránt, hogy a keresztyénség nem csupán szenvedés és nemcsak teljes megtagadása a világnak, hanem a legyőzése is. A második értekezés az apostol és a zseni közötti különbségről szól. Kárhozatosnak tartja, ha egyesek Pál apostolnak a szellemességét, gondolatainak a mélységét és hasonlatainak a szépségét dicsérik, mert minden ilyen esztetikus képesség egészen mellékes egy apostolnál. Pál apostol zsenialitása nem állja ki a versenyt Piátóéval vagy Shakespearével, mint szerző gyarló, mint író obscurus és mint sátorcsináló sem lehetett valami kiválóság. A zseni születik. Az apostolt Isten hívja meg. Az apostolságra nem képesít a kiváló fej vagy éleselméjűség, hanem az az ellentmondó tény, hogy az ember Isten altal meghívatik. Az apostol hivatása: tenni és szenvedni. Az apostol önfeláldozó élete abban áll, hogy amíg ő maga szegény, másokat gazdagít, neki 75