Sztehlo Kornél: A Protestáns Közös Bizottság munkája 1892-1924 (Budapest, 1926)
ELŐSZÓ. A magyar állam és magyar nemzet történetében a mohácsi vész óta három nagy probléma köti le figyelmünket. Az egyik a külellenség elleni védelem, a másik a Habsburg-ház hagyományos támadása a magyar nemzeti állam függetlensége ellen, a harmadik a protestántizmus küzdelme a katholicizmus, helyesebben védekezése az őt kiirtani akaró klerikális reakció ellen. A törökökkel az osztrák dinasztia, persze a magyarok segítségével, Budavár bevételével végzett, amit jogcíműi használt fel arra, hogy Magyarországgal, mint meghódított tartománnyal bánjon el. A magyar nemzet függetlenségének letörése iránti küzdelemben a dinasztia a katholikus klérussal szövetkezett nem ok nélkül azért, mert a magyar protestantizmusban látta a magyar nemzet függetlenségének legerősebb támaszát. A dinasztia e^y egységes abszolút katholikus monarchia megalkotását tűzte ki céljául és ez a szándék irányította több mint három századon keresztül lépéseit a magyar protestánsokkal szemben. Aki a magyar történelem lapjait forgatja, a protestáns' egyházak végnélküli, folyton ismétlődő sérelmi panaszaival találkozik. Ezen panaszok állandóan megmaradtak a fegyverrel kivívott "békekötések folytán hozott törvények dacára. Az 1791. évi 26. törvénycikknek a protestánsok vallásszabadságát némileg biztosító rendelkezéseit sem a király, sem a hatóságok be nem tartották és nem akadt hatalom, amely a törvényt megszegő elemeket a törvény betartására kényszerítette volna. Bizonyára felháborító, de bizonyos tekintetben tragikomikus is az az eljárás, amellyel az udvar a protestánsok sérelmes panaszait elintézte. Az elintézés rendes módja az volt, hogy az írásban beadott felterjesztésekre egyáltalában nem feleltek, amikor pedig, ami ismételve történt, a protestáns egyházak küldöttséggel járultak a király elé, az uralkodó a legmelegebb szavakkal biztosította a küdöttség tagjait jóakaratáról. sajnálkozását fejezte ki afelett, hogy a magyar alkotmány nem ad neki módot, hogy ő a panaszokat. maga elintézze, de megígéri,
