Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

5 helyrebillentett. Az igét pedig és annak szeretetét a szülői házban szoktuk meg. Nálunk például egyetlen vasárnap sem múlt el anélkül, hogy templomba ne mentünk volna, az ebédtől sem keltünk fel soha a nélkül, hogv hálaadó énekel ne énekeltünk volna és a szentírásból egy szakasz felolvasásával a lelkünknek egész napra irányt ne adtunk volna. Sajnálatos, hogy a mai ifjúság az otthonából ilyen lelki vagyont nem igen visz a theológiára. Ami kegyesség benne mutatkozik, az nem annyira családi örökség, mint inkább egyéni szerzemény. A theológusok természetesen a középiskolából kerülnek ki. A középiskola azonban ma nem az, atmi ötven évvel ezelőtt volt. Ma a tanítás csaknem kizárólag tanítás és nem nevelés. A tanítás anyaga is sokkal aprólékosabb és szétágazóbb. mint amilyen a mi ifjúságunk idejében volt. Régi evangélikus iskoláink nagyobb részének, mint például az engem tanító szarvasi iskolának iis a tanárai jórészben, sőt nagyobbrészben theológiát végzett emberek voltak. Az ilyen intézeteknek természetesen egészen más volt a közszelleime, mint ahol a tanárok közönyösek, sőt esetleg vallástalanok, vegyes házasságban élnek és az egyháziasság egyáltalán idegen tőlük. Ma a középiskolák ifjúsága, ha egyáltalán kap, csakis a vallástanártól kaphat némi valláserkölcsi hatást, de az iskolapolitika hivatalos gondolkodására elég jellemző az a tény. hogy az állami elgondolás szerint egy középiskolának igazgatója vallástanár soha sem lehet. Ötven évvel ezelőtt a theológiai ifjúság nagyobb része a lelkészi és az iparos osztáJyból került ki, bár mindenféle társadalmi osztály képviselve volt a theológián. A gyáripar elhatalmasodása előtt országunkban a kisiparos boldog és elégedett életet élt, volt keresete, tisztessége, s munkája mellett ráért olvasni és elmélkedni is. Az iparos osztálynak az intelligenciával való gyakori érintkezése is arra indította az