Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

46 boldogság biztosítására, mint az egyház jövendőjének építésére. Régebben, amíg nem volt polgári házasságkötés, a viszálykodó házastársak békítésének szokása is általános volt egyházunkban. Ugyanígy a válópörök megindítása után a háromszori békéltetés is a lelkész kötelessége volt. Olvastam néhány békéltetésről felvett jegyzőkönyvet s ezekből azt láttam, hogy ha voltak is a békéltetésnek bizonyos szertelenségei és talán ízléstelenségei is, a lelkésznek mégis komoly alkalmat adott a családok belső életébe való betekintésre és az elharapózó bűnök megakadályozására. Ma már az elválás könnyelműségében és divatos gyakoriságában a házastársak nem tekintik Isten törvényébe ütközőnek a játékos együttélést és a léha elválást és a házasság szentségét rontó testi és lelki romlást, amely oly sok erkölcsi pusztítást végez az egyház és a társadalom életében. Ezek a békéltetések egyúttal a magángyónás gyakorlatát is fenntartották és nem ritkán arra indították a helytelen útra tért embereket, hogy visszatérjenek az Istenhez vezető erkölcsös ösvényre. A hívekkel való ez a közvetlen érintkezés, a családi életbe való gyakori betekintés a lelkész és a hívek között legtöbbször igen bizodalmas és jó viszonyt teremtett. A hí vek a lelkészt nemcsak prédikátornak, hanem lelki atyjuk nak tekintették, akihez minden egyéni és családi, sőt közéleti kérdéssel is bizodahnasan közeledhettek. A lelkész a gyermekek nevelésének és irányításának munkájában is sokszor egészen bensőségesen résztvett, a családok barátja és bizalmasa volt és így templomon kívül is érvényesíthette hívei között az Isten igéjének nevelő és vezető hatalmái. Sajnos, hogy a téves szociális elgondolások térfoglalása következtében, miikor a kisipart a gyáripar elnyomta, amikor a nép a városokba tolakodott és a mezei munkától lassan-