Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-25 / 13. szám
13. szám. Ami az ortodoxnak garas, az a liberálisnak tallér és fordítva. Nem értik meg egymást, de nem is akarják és világnézetek űréi tátonganak közöttük. Az ortodox sír, hogy elszegényedünk a koldusságig, menti gyermekeit a mételytől, fáj a szive a liberális boszaníás miatt, mert lelkének gravitációja a hagyományok kegye- letes megőrzése, — a liberálisnak ugyanakkor gazdagodik a kebele s épül a lelke még a kegyeletsértő exegezis becsületes munkájában is, mert lelkének gravitációja a könyörtelen igazság. Amin az ortodox megborzad s a szomorú jövő bús képe ijeszti —, oda a liberális vallásos sóvárgással tekint s pietással Írja róla: remélhetőleg ez az idő nincs már messze! A konzervatív lehetetlennek tart liberális kegyességet, a liberálisnak meg fáj a szive a múltba fagyott s korral lépést tartani nem akaró kegyességen. Egyik veszélyesnek látja a másikat: az oftodox sir a hagyományok egyes értéktábláinak szétzúzásán, a liberális szive össze- facsarodik, amint a rohanó szekér küllőinek markolá- szását látja. Kétféle fájdalom van e szivükben. . . . Ebben az őrült feszülésben csak a megértő theo- logiától várhatunk eredményeket. A megértő theologia megérti a multat és jelent s belesejt a jövőbe. Megértésének kulcsa a szeretet és a harmónia a minden- seggel! Endreffy János. Uj „Luther-életét“ a reformáció 400. évfordulójára. Úgy az evangélikus, mint a református egyház megállapította immár, hogy minő alkotásokkal szándékozik megünnepelni a reformáció 400. évfordulóját. Olyat választottak-e, mely méltó a reformáció nagy müvéhez, mely találóan fejezi ki az általa ismét jogaihoz jutott igazságot, illetve igazságokat, vitatható. De a vitából bizonyára elég volt a tervek elfogadása előtt, felújítása aligha tenne az ügynek jó szolgálatot. Ha már elfogadtuk a szeretetház tervét, s akkor most anyagi erőnk végső megfeszítésével csak hordjunk össze mindent, hogy ez az események folytán olyan „szomorúan aktuálissá letf“ szeretetház minél nagyobb legyen. Akkora úgysem lehet, hogy napról-napra szaporodó ezernyi árvánkat befogadhatná. Ha most mégis szóba hozzuk a reformáció 400. évfordulójának méltó megünneplését, nem az immár lezárt ügyet akarjuk feszegetni, inkább, mintegy kiegészítésül, a magyar protestantizmus, közelebbről a magyarhoni evangélikus egyház oly kötelességére szeretnők a figyelmet felhívni, melyről eddig tudtunkkal nem esett szó. Minden jel arra mutat, hogy a németországi protestantizmus intézmények alkotása mellett azt is kötelességének tartja, hogy a 400. évfordulóra nagy reformátorának hozzá méltó, a kor színvonalán álló életrajzát nyújtsa hiveinek. Azt hisszük, nem szorul hosszas fejtegetésre, hogy e kötelesség alól evangélikus egyházunk sem vonhatja ki magát. Luther biográfiáinkról neves szerzőik iránt érzett minden tiszteletünk és elismerésünk fentartása mellett is elmondhatjuk, hogy nem állanak immár korunk tudományos kutatásának színvonalán. A legnagyobbik- nak, a legelterjedtebb Masznyik félének megjelenése óta három évtized tett el. E három évtized alatt a Lutherkutatás természetszerűen hatalmas lépésekkel jutott előre. Protestáns és katolikus történészek egyforma buzgalommal gyűjtögették az anyagot, amelyből Scheel máris mintázza az új Luthert. (Martin Luther. Vom Katholicismus zur Reformation. I.) Nálunk e téren tudtunkkal alig történt ilyen kísérlet. Egyházi lapjainkban alkalom adtán olvashattuk a reformátor egyéniségének és művének érdekes és értékes méltatásait, néha egy-egy újabb megítélési szempontot is, de Luther egységes jellemképét, melyet a reformáció 400. évfordulójára népünk, ifjúságunk, műveltjeink kezébe adhatnánk: ime hitetek hőse — mindeddig nélkülözzük. Megírása nehéz, de szép és hálás feladat. Megírása a nagy reformátor iránti hálából folyó kötelességünk. Én úgy érzem, hogy a magyarhoni evangélikus egyház a reformáció 400. évfordulójára adósa a magyar protestantizmusnak egy, korunk történeti kutatásának színvonalán álló Luther életével!* Góg. Az igaz papság tüköré. VI. A népszerűség etikája. Otthon. Angliában csak most akarják behozni a kötelező katonáskodást, mikor égető szükség van rá, — míg az egyház égető szükség nélkül is behozta a papok kötelező népszerűségét! A pap otthon köteles népszerű lenni, különben nincs gyöngyélete. Ha nerrf népszerű, azt keservesen megbánja. A legtöbb pap-gyülekezet viszály gyökerei a népszerűség elvesztéséhez nyúlnak vissza. Úgy hogy — különösen a falusi — pap kénytelen jól felfogott érdekéből fél szemmel a külső népszerűségre sandítani, akár tetszik neki a sandítás, akár nem. Sok papnál ez a sandítás másik természetté fejlődött s az elvtelenséggel határos. Ha megnyitja a száját, ha tenni akar valamit, rögvest végig cammog idegpályáin a kérdés: fog-e tetszeni ? mit szólnak majd hozzá? A komikus paptipusok eme fája már kezd behurcolkodni az irodalomba is: olvassátok el csak Móricz Zsigmond dolgait, nem akadtok-e nyomára?! Persze Móricz Zsigmond a kifelé sandító paptipust, mint tényt kapja tolla alá, mely a valóságos életben megvan, de a népszerűségről, mint kötelező katonaságról, nem találunk nála feljegyzéseket. Ha két-három pap összejön, elmondják egymásnak * A magyarhoni evang. egyház adósa a magyar protestantizmusnak sok egyébbel — a Luther-életrajzon kívül! A Luther- életrajz mindenesetre a legkiáltóbb hiány! A tudományos nívót üzleti elvként gyümölcsöztető prot. könyvkiadónk sajnos nincsen, — irodalmi társaságaink horribilis irói és egyéb íiszteletdíjak mellett jobbára makulatúra papirosszámba menő fordításokat produkálnak; a legnagyobb aggodalommal gondolunk arra, hogy micsoda szellemi jubiláris alkotás fog telni ilyen körülmények között a mi egyházunktól?!. . . (Szerk.) 198 199
