Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-25 / 13. szám
13. szám. viharosabb színezetű élményeiket, amelyeket legalább is ők fontosnak éreznek. És mily diadalmas hang csendül ki a beszélgetésből, ha a történet odáig ér, hogy: „képzeld csak barátom ebből az én említett legnagyobb ellenségemből lett a legjobb emberem! Teljesen lekenyereztem, megnyertem magamnak“! Ha egy papot jellemeznek valahol, fölsorolják lényegbe vágó jellemvonásai között azt is, hogy hívei szeretik-e, vagy nem ? Hallgatagon vagy más szavakkal itt is a pap köteles népszerűsége van érintve. A köznapi életben úgy beszélünk róla, mint magától érthetődó természetességről. Már föl sem tűnik, hogy népszerűségi köteles katonáskodás voltakép erkölcs ellenes. Ha a népszerűség magától jön az egyéniségből, akkor olyan, mint a rózsa levelei fölött hullámzó jó illat. De ha kötelező szolgálat lesz belőle, akkor az etika legeLmibb oaragrafusaiba botlik bele. Akinek megadatott, hogy szimpatikus személyiségéből fluidumként sugárzik ki a kellem, az együttérzés és a papi jótulajdonságok együttvéve, annak személyisége szinte a legtermészetesebb népszerűséget parancsolja maga körül. De hát ilyen sugárzó és jó értelemben vett sima modorú volna minden pap? Isméden: ha úgy jönne a népszerűség a paplélekból, mint a rózsalevélről illata, akkor nem kellett volna ezt a cikket megírni az igaz papság tikörében. De mert kötelező szolgálattá van téve, mert a működési bizonyítványban bent van ez a színpadi szólam: „a hívek teljes megelégedésére“, jogunk van fölvetni a népszerűség etikájának kérdését! Mert ugy-e az nem etikus dolog, ha a pap kénytelen bárminő tervét csirájában elfojtani, megindított cselekvését beszüntetni, amelyeknek pedig helyességéről lelkiismerete biztosítja, mert a feje fölött himbálózó Damokles kardja avval ijesztgeti, hogy: elveszted népszerűséget! Népszerűség nélkül nem bírsz existálni! A községi jegyző p'ziciója sokkal szilárdabb, semhogy komoly tényező számba jönne előtte a népszerűség réme. A pap ellenben kénytelen evvel a tényezével, mint adottsággal számolni, különben köcsögöknek prédikálhat a templomban, mint Melanchton Fülöp odahaza. Ha a falusi pap elvesztette népszerűségét, egész pozíciója megrendült s a hívek egy-két év alatt úgy kinézhetik falujából, mintha ott se lett volna. Pláne az érzékeny lelkű papokat, akinek a szúrós pillantás fájdalmas dolog. Mennyivel máskép viseli ezeket a szúrós pillantásokat a róm. kath. plébános, akinek pozíciója egész más, mint mondjuk a lutheránus papé. Ne félj kedves olvasó, nem fogok semmit indítványozni, hogy a háború után így kell rendezni a papok helyzetét, vagy úgy! ... Sokkal hálátlanabb szerepre vállalkozom, mint az indítványozók hajlongó sora a „nagyok“ előtt: én csak a szemetek közé akarok nézni és a jogos harag cikázásával bele akarom kiáltani a papok szociális helyzetének jellemnyügöző és sorrasztó bélpoklát:a kötelező népszerűségi szolgálat erkölcstelen! Ezzel a pusztába kiáltással befejezten missziómat. Utána most már nyugodtabban várhatom — a nagy semmit! Papok között. A pap népszerűsége a papok között, gyűléseken stb. nincs kötelezőnek kimondva, mint otthon. Hála Istennek, 200 hogy van mégis hely, ahol nincs a népszerűség bilincsébe verve a gondolat, az elv és az igazság! A népszerűtlen pap tovább existálhat paptársai között, csak le kell mondania az előre haladásról. Népszerűtlen papból ritkán lesz még bizottsági tag is. Aki azonban fölveszi számításaiba az előmenetelt is, annak számolnia kell paptársai véleményével is. Nemcsak magának kell éreznie igazát ha a gyűlésen felszólal, hanem balszemével rá kell néznie paptársaira is, hogy mit szólnak hozzá és esetleg beszédközben abba kell hagyni az „igazság“ fejtegetését, ha azt látja, hogy csóválják a fejüket s egy sze lemes fordulattal más ösvényre csapni át s így hajókázni a népszerűség réveibe. Aki népszerű akar lenni, annak ezer ösvény között ide-oda vigyázva kell a többiek Ízlésére állandóan tekintettel lenni. Akiben nem él elevenen a népszerűség vagya, annak számára nem léteznek ragadó örvények, hanem pusztán az igazságnak érzett egyéni meggyőződése. Aki nem sandít, kancsalul a népszerűségre, az nem sokat törődik vele, hogy ki ütközik meg beszédjén, hogy milyen hatást tett másokban, hogy azok a mások milyen képet fognak ezek után megalkotni róla stb. stb. Aki pedig az egyéni meggyőződését befolyásolni engedi mástól is (pl. népszerűség), mint az igazságtól, az az etika paragrafusát lépte át, mert nem állt osztatlan szívvel az igazságnak vélt egyéni meggyőződése mellett. A népszerűségnek pedig, mint célnak hajhászása egyenesen jellem- gyöngeség. Mi ezúttal egyházi életünknek csak egy kóros tünetére akarunk rámutatni, amit deákosan úgy szoktunk kifejezni, hogy: ut aliquid dicere videatur. Dicsérem a latin író szemét, hogy ily pompásan tudott vele látni a világban! Sok ember csak azért beszél, hogy láttassék az emberektől valamit mondani. De hogy ez megtörténhetik, annak nem pusztán a fecsegő az oka, hanem azé a testületé is, amelyben fecseg! Miért nem intik le? Miért nem néznek rá szigorú szemekkel, mind valamennyien, hogy lehetetlen legyen oly megszólalás, mely csak azért történik, hogy láttassék valamit mondani? Hiszen egy etikus összetételű testületnek nevelő hatást kell magából kisugároznia! Aki járt Wittenbergben és az állomásról lóvasúttal ment be a városba, annak bizonyára feltűnt, hogy a lóvasuton nincs kalauz. Aki fölszáll, magától tudja, hogy bugyellárisát ki kell nyitnia és leszúrni az obulust. Ott lóg a kocsi falán az üvegfalú pénzes láda, oda dobja be minden utas magától a fuvart. Ha netalán valaki ingyen akarna utazni, az utasok maguk kényszerítik etikus pillantásukkal s esetleg fölszólításukkal a bliccelni akarót, hogy fizesse meg a díjat. A közönség annyira nevelve van, hogy ilyesmi kitelik tőle. Az olyan emberrel szemben is, aki csak azért beszél, hogy láttassék valamit mondani, a hallgatóságnak erkölc i joga fellépni s elnémítani. Mert az „ut aliquid“ embere a hallgatóság tudatlanságára építi fel mondanivalóját. Ezért kell az erkölcsi tiltakozásnak felhangoznia. Ha az erkölcsi tiltakozás elmarad, az igen szomorú jelenség. A hallgatóság elnézi, mert más alkalommal ő is élni akar vele? Lehetséges, hisz: Mundus vult decipi, ergo decipiatur! Lelkész. 201
