Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-11-18 / 47. szám
47. szám. elég megsemmisítő kritika! mely igazolja a mi előzetesen felemelt óvó szavunkat. — A rosszul sikerült előadással szemben nekünk az az álláspontunk, hogy bizony nekünk lelkészeknek foglalkoznunk kell ezekkel az életbevágó kérdésekkel de alaposan. Az csak tévedésnek alapos, ha a négy világtájról összeverődő lelkészeket úgy kezelik, mintha soha a hazai szociális törvények címeit, az újságokban nem olvasták volna s mintha a háborúval kapcsolatos szociális és egyébb kérdésekről egyáltalán nem volnának tájékozva. Vannak még, hála Istennek, olyan lelkészeink, akik újságot is olvasnak s nem szorulnak rá, hogy tíz-tizenöt törvényeimet nagy hangpazarlással a fejükhöz vágjanak. A másik tanulságos történet a Luther-tdrsasdgé. Mi egy idő óta a társaság vállalkozásainak az ellenzésére pazaroljuk erőnket. A Luther-társaságban úgy kezelnek némelyek néha bennünket, mintha ez a dicstelen szerep a legnagyobb gonoszság és elvetemültség volna. A Luther-társaság közgyűlésén az elnök, nem az igazi, hanem egy magáról nagyon elfelejtkezett öreg úr pfujt kiáltott egy kíméletlen, de különben nyugodt hangú és egyáltalán nem alaptalan kritikára. A közgyúlés nagyjában helyeselte a vezetőség terveit s már-már úgy látszott, hogy az a gonosz „Evangélikus Lap“ szerkesztőstől ledorongoltatott s most már minden rendben van. Azonban másnap váratlan meglepetés érte a társaságot. Az egyetemes gyűlésen egyházunk előkelőségei egymásután álltak fel, egyszer Gyurátz püspök, máskor Baltik püspök, azután Materny és Varga Gyula esperesek szólaltak fel s szépen sorra elmondták mindazt, amit az Evang. Lapban a társaság vezetősége helyreigazittatott s amit jobban mi sem tudtunk volna elmondani. Ebből nyilvánvaló, hogy lapunk álláspontja és kritikája nem is olyan elszigetelt, amilyennek némelyek gondolják. Egy-egy vesszőfutástól, késő bánattól megkímélhetnék sokan magukat, ha a mi — néha éles, de mindig közérdekből fakadó kritikáinkra hallgatnának. A harmadik eset a theol. fakultásügyi bizottsági ügye volt. Ez a bizottság, melyet tétlensége miatt többször munkára serkentett a „sajtó“. Ezt egy előadó vagy felszólaló rossz néven vette s azzal érvelt, hogy a bizottság benyújtván memorandumát, addig mig a miniszter válasza meg nem érkezik, nem is dolgozhatik. Ezt mi is tudjuk. Azonban viszont a visszautasító nem tudja, hogy ennek a bizottságnak az összehívását ki- sürggtni a dunáninneni kerületi elnökség egyszer közgyűlés után direkt Budapestre utazott. Volt tehát valamikor mégis valami alapja annak, hogy a bizottságot életre kellett piszkálni. A „sajtó“ itt sem végzett egészen felesleges munkát! A sajtóhatások közé kell soroznunk azt az eseményt is, hogy a közgyűlés ezt a bizottságot kiegészítette azzal a két úrial, akik a bizottságban eddig elnöki meghívás alapján vettek részt. Ezt joggal tettük szóvá. Igazol bennünket az egyetemes gyűlés utólagos választása. Kár, hogy meg nem kiméit az elnökség bennünket eljárása kritizálásának a szükségétől. Az idén is hallottunk olyan szót, hogy a bizottsági elnökségeknek joguk 740 van egyes bizottságok kiegészítésére. Ez ellen határozottan tiltakozunk s ezt a gyakorlatot nem engedjük meghonosítani egyházunkban. A „sajtó“ ime, szerepével igen meg lehet elégedve. Az öblös hangú tiltakozások dacára kritikájának nemcsak visszhangja volt, nemcsak hibákra mutatott s egyesek elevenére tapintott rá, hanem igaza is volt. Ebből le lehetne és le kellene vonni tanulságul azt, hogy nivós, komoly és szókimondó lapra egyházunknak nagy szüksége van. Egy ilyen lap missziót teljesít, tisztít és épít is, ha módja lesz rá. Hol az egységes álláspont? Minden évben, valahányszor elérkezik hozzánk halottak napjának évfordulója, protestáns egyházaink hívei és lelkészei egyaránt oly különböző álláspontot tanúsítanak e nap tenictö-cultuszával szemban, hogy szinte bámulva kérdi az ember önmagától, hol van a protestáns egyházak tanító és nevelő tevékenységének hatása, hol van az ige nyomán járó lelkiség és felvilágosodás? Politikai napilapokból olvassuk, hogy a »Protestáns Országos Árvaház“ vezetősége az evangélikus egyház megdicsőült kitűnőségei emlékének mily nagyszerűen áldozott c napon koszorúk elhelyezésével (máskor talán sir-kivilágosítással is.) Még tudunk eseteket, hogy egyes lelkész-testvéreink hatalmas energiával állnak őrt az evangélium szelleme mellett, híveiket a legnagyobb felvilágosítással tartva vissza a halottak napi sír-kivilágosítás cselekményétől. Ez évben különösen nehéz helyzetbe hozta a protestáns lelkészek karát „a felsőbb katonai hatóság“ is, mely az egyes városokban és nagyybb községekben időző tartalékosztagokat azzal a paranccsal látta el, hogy az egyházi és városi vezetőségek közreműködésével a temetőkben az elhunyt katonák emlékére emlékünnepélyt tartsanak. S helyi katonai kiilönimények azután felverték a protestáns lelkészeket s őke: e napon emlékbeszédek megtartására kérték fel. Voltak lelkészek, a kik álláspontjuk miatt e beszédek megtartására nem vállalkoztak, miáltal magukra vonták a világiak súlyos Ítéletét, a „hazafiat- lanság“ vádját, a szőrszálhasogatás, gáncsoskodás, bigottság epitetonjait, viszont akadtak olyanok is, a kik szó nélkül szentesítették a maguk részéről is a katho- likus egyház halottaknapjai cselekményét, részt vettek e napon a sírok mellett beszédeket tartva az elesettek „lelkitidvöségéért.“ Évröl-évre figyeljük egyházainknak a halottak-napjával szembeni magatartását s mig az utolsó négy-öt év alatt e cultus érájának elharapózását tapasztaltuk saját híveink körében is, addig nem egyszer olvastuk belső elégedetlenséggel vezető egyházainknak e téren való előljárását. Kapkodás, fejetlenség, össze-visszaság uralkodik e napon a protestáns egyházak körében is s nincs senki, a ki biztosan tudná, mi hát a protestáns hivatalos egyházak felfogása a halottak napi sír-kivilágosítás és koszorúzás cultussával szemben? Valamikor régen, a theologiák falain belül, a mikor e cultus dogmatikai jelentőségéről hallottunk hosszabb fejtegetéseket, azt hittük, hogy ennek az állás741
