Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-01-22 / 4. szám
4. szám. szocializmus világboldogitó tanainak nein tudnának ellene állni. De nincs is ennek mélyebben fekvő oka.*) A sok hangzatos jelszó, az üres, de kábító frázisok végzik a munkát s csak természetes, hogy a felületes, mélyebb gondolkodásra nem szoktatott, kellőleg elő nem készített elme e jelszavaknak könnyen felül s mohón szívja magába azokat. És hány fiatal ember lép felületes lélekkel, előkészítetlenül arra az útra, ahol a szocializmus már feléje nyujta a kezét. Pedig ennek elébe lehetne vágni. Hogy miként, arra nálamnál tapasztaltabb emberek bizonyára sok jó feleletet tudnának adni. Itt csak egyet említek. Ott vannak a — ma már államilag szabályozott — iparostanonciskolák, régi egyszerű nevükön inasiskolák. Ezekben a vallásoktatásnak is van helye s ezek részünkről mégis meglehetősen mostoha-gyermek számba mennek. Holott a későbbi szocialisták egy része az inasiskolák növendékei közül kerül ki. Éppen ezért kellene fokozott mértékben odahatni, hogy ott a vallásoktatás és vallásos nevelés által elejét vegyük minden későbbi behatásnak. Ott lehetne és kellene a gyermeket rászoktatni arra, hogy későbbi lelkihullámzások idején ne szakszervezetekben keressen enyhülést, hanem a saját egyháza lelkészénél. Ezen a ponton kell keresni különben egyházunk egyik legégetőbb s mégis legelhanyagoltabb sebét. Ha a falusi gyermek városba kerül inasnak, cselédnek, azzal bocsátjuk útjára „ez úgy is elveszett.“ És méltán tesszük ezt, mert nincs rá mód, hogy visszatartsuk, hogy megtartsuk. Mi nem törődhetünk vele, a gazdája nem gondoskodik róla, hogy vallásos nevelésben részesüljön. Elnyeli avárosi élet. — Ez egyformán áll fiukra, lányokra. Ha aztán elkövetkezik a serdültebb kor s ha addig még teljesen el nem züllöttek, tárt karokkal várják őket a szakszervezetek, vagy a kongregáció s csodálkoz- hatunk-e, ha más hijján ott keresik azt, amit mi nem adtunk meg nekik: a lelki táplálékot. Ezt persze aztán kongregáció is, szakszervezetek is a maguk módja s jól felfogott érdeke szerint csepegtetik védenceikbe. És ez mindaddig így lesz, amig egyházunk nem találja meg a módját annak, hogy máskép legyen. Sőt a háború után alig hanem még rosszabbúl lesz. Egyházunk t. i. jóformán csak falusi, többé-kevésbbé patriarkális életformák szerint van berenáezkeáve. Az ipari és kereskedelmi viszonyok között eddig is csaknem teljesen tehetetlenek voltunk. A jövőben hazánk kereskedelmi út lesz. Az eddigieknél sokkal nagyobb arányokban fognak az emberek kereskedelmi, ipari pályákra tódulni. Ugyancsak kereskedelmi és ipari okokból növekedni fog az idegenforgalom, a mieink meg ugyanezért jönni-menni fognak a világban. Szaporodni fognak az ipari központok, gyártelepek. Várható, hogy a falusi élet képe is módosulást fog szenvedni. Képesek leszünk-e utána menni ama híveinknek, akik az élet ezen új forgatagában keresnek majd kenyeret és boldogulást? Ha nem készítjük elő ifjúságunkat arra, hogy az új körülmények között meg tudjanak állni a hitben, egyházunkat e réven minden *) ? ? (Szerk.) bizonnyal oly érvágás éri, mely esetleg a végveszedelem szélére sodorhatja. A háború (adja Isten, mielőbb!) végéhez közeledik; akkor már késő lesz a gondolkodás és készülődés, amikor tettre lesz szükség. Minden másnál fontosabb feladatúi a jövő nemzedékről való gondoskodást kell tekinteni, mert ha nem lesz életerős, lelki fegyverekkel felövezett új nemzedékünk, akkor esetleg hiábavaló lesz a fizetésrendezés, az államsegély, a sok gyűlés, vagy talán a zsinat is. Gondoljunk most az intelligens ifjúság dolgai felé. Az elénk táruló kép itt sem játszik valami rózsás színben. Annál is inkább, mert hiszen a tudományos pályára készülő ifjúval, már törődünk s neveltetésére sok gondot, fáradságot és pénzt fordítunk. És az eredmény mégis az, hogy nem magunknak, de a „Nyugatnak,“ a Galilei-körnek, az éppen nemrégiben annyira megvádolt szabadkőművességnek neveljük őket. Pedig az oka ennek sem ez, mintha az evangéliumi lelkiműveltség vagy világnézet nem állana felette annak, amit ezek tudnak nyújtani. Az okot itt is megint magunkban kell keresnünk. S ha ezt tesszük, bizonyára rájövünk arra, hogy a sok gond, fáradság és költség helytelen módon pazarlódik; illetve, hogy a sok, gyakran nem elég. Nem akarom középiskoláink vallásoktatását és vallásos nevelését bírálat tárgyává tenni. Erre kellő tapasztalat híján illetéktelennek érzem magam. Azt azonban, ami az eredményből Ítélve mindenki előtt világos, megállapíthatom: a mi vallásos nevelésünk a középiskolákban nem kielégítő. Mert végső elemzésben mi lenne a vallásoktatás célja? A cél kettős: ifjainkat evangéliumi világnézettel felruházni s belőlük egyházunk számára értékes, intelligens világi férfiakat nevelni. Már pedig az eredmény azt mutatja, hogy a célnak sem egyik, sem másik részét nem tudjuk elérni. Hiszen valósággal hajmeresztő dolgokat látunk, hallunk és olvasunk arról, hogy intelligenciánk túlnyomó része se egyházzal, se vallással nem törődik s a végtelenségig közönyös. Pedig én erősen hiszem, hogy ennek csak mi magunk vagyunk az okai. Mert ha nem így áll a dolog, akkor a végső konklúzió odavezet, hogy a vallásos nevelés idejét múlt intézmény, hogy felesleges, illetve, hogy megfelelőbb lelkitáplálékot tud az embereknek nyújtani az, ami az intelligens ember lelkivilágát manapság foglalkoztatja és betölti. Hisszük és valljuk, hogy az evangéliumi világnézet mináeneknek felette áll s a valóság— sajnos — lépten-nyomon meghazuátol olyanoknál, akik a mi iskoláinkból, a mi nevelésünk alól kerültek ki. Ez mináenképen abszurá állapot, amely már szinte a vagy-vagy, a lét és nemlét kéráése elé állít. De nem is lehet ez máskép. A diák a középiskolában jól- rosszúl megtanulja azt, amit a tanterv számára előír. De, ha valamit, úgy éppen a vallást nem tanulja kedvvel. Mindenképen felesleges nyűgnek tekinti s — bár vallástanból szekundára felelni csak igen ritkán sikerül — nagyon szívesen felcseréli a vallás órát (ha már egyszer órára kell menni) egy-egy történet, vagy érdekes fizika órával. A kötelező templombajárás meg éppen kiállhatatlan 56 55
