Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-08-12 / 33. szám
33. szám* ő dalszóval szántani talán soha többé nem fog. Szeliin, egy marcona fiatal bosnyák a többiek gyönyörködtetésére a magyar nyelvet törte, melyre néhány buzgó betegápoló theologus tanította meg. Egy kecskeméti Mollináry szerb géppuskákról emlékezett, melyeknek egy tartón való veszett kattogását e földi életben feledni sohasem fogja. Közlékenyek voltak mind, ha ; néha-néha mégis hosszabb szünetet halottak, Nagy János iránti figyelemből tették, aki súlyos tüdőlövéssel feküdt az egyik sarokban. Nehézen lélegzett már. Várta a megváltó halált. Még mosolygott néha-néha, talán a vele foglalatoskodó iránti hálából, de az arcán ott settenkedett már a halál hideg, merev tekintete. Tizenkettőre elszunnyadt. Fájdalom nélkül. Örökre. __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ __ O dakiinn épen záróra volt. A kocsma szűk ajtaján katonák százai tódultak kifelé. Párosával jöttek. Hancúroztak, nevettek. Arcukon ott volt az élet melódiája. * Csúnya decemberi szél zúgott végig a városon. Kegyetlenül hordta az esőt, a havat. Aki teheti, ilyenkor otthon marad, aki mégis utcára kénytelen, ugyancsak szaporázza lépteit. A vásárcsarnok előtt déltájban mégis vagy 300 ember állott már. Német módra, szépen kettesével. Este tízre vagy 2000-re nőtt a számuk. Szűkében volt a krumpli. Arra vártak. Hogy helyüket megtarthassák, két óránkint felváltották egymást, férjét a felesége, anyját a leánya, tengát a testvére. Éjfélre járt az idő, de ők még mindig vártak türelemmel. A város addigra teljesen elnéptelenedett. * Csak a sarki kávéházban voltak vigan vagy 150-en. Habzott a sör. A meg- megnyíló ajtón ki- kihallatszott a „víg özvegy“ könnyű melódiája. Sokszor elnéztem hosszan elgondolkodva, amint mellettem ült s rámás papiroson művészi kis árjával kedves tanárjának előadását szorgalmasan jegyezgette. A nyugati fronton küzdött másfél évig, ott vesztette el a szeme világát. De úgy elütött többi szerencsétlen, hős társától. Azok arcán mindig ott játszott valami meghatározhatatlan szomorú érzés. Talán a tájékozódás fájdalmasan érzett hiánya, talán a bizonytalan jövő sejtése. Az ő arca mindig a látók derült nyugalmát tükröztette. Mosolyogni is gyakrabban szokott, mint a többiek. Egyszer neki bátorodtam, közöltem vele észrevételeimet s megkérdeztem, miért olyan nyugodt, derűs, bizakodó ő ? „Miért szomorkodnám — mondotta kezemet keresve. Meggyőződéssel mentem el, hazám ügye iránti I nagy szeretetböl. Igaz, Isten tündöklő kék egét én soha többi látni nem fogom, az ébredő tavasz pompájában sem gyönyörködhetem, de nekem elég, hogy [ kötelességemet teljesítettem s, hogy szerétéiért szeretetet találtam. Látod, így is hozzám jött megosztani egy bizonytalan élet terhét“. A hangja elcsuklott, miközben szelíden átölelte a mellette ülő jóságos arcú szép szőke, germán angyalt. „Vak vagyok — ezzel búcsúzott — de hidd el, én látom a szeretetet, mely mindeneket elfcdez, mely nem keresi csak a maga hasznát“.... Góg. 520 SZEMLE. A papság teljes eltörlése. Egészen mulatságos szenzáció volt számunkra a „Világ“ július 23-i száma, melyben egy tősgyökeres radikális szabadkőműves kikel az ellen, hogy Apponyi óta a vallás- és közoktatásügyi minisztérium katholikus jelleget öltött s, hogy az iskoláknak nálunk nem elfogulatlan szellemi nevelés a céljuk, hanem vallásfelekezeti érdekek ápolása. Ezt az állapotot csak úgy lehet megszüntetni, hogyha a felekezeti érdekek képviselőit, a lelkészeket teljesen eltörlik. A cikkíró kijelenti, hogy a szekularizáció manapság már nem elég radikális álláspont. Ez csupán idejét múlt félrendszabály. A tökéletes orvosság a papság eltörlése. A papokat helyettesítenék az iskolák és a tanítók. Az iskolák a haladás szolgálatában állva a vallást, mint ideális világfelfogást az emberszeretet és az erkölcstan foglalatának tekintené. A tanítók olyfor- mán helyettesítenék a papokat, hogy ünnepnapokon a templomban illő alakban megismételnék mindazt, amit az iskolában az előrehaladott kultúrához mérten a felebaráti szerétéiről és az erkölcsösségről előadtak, alkalomadtán még időszerű kérdések fejtegetésével és a polgári kötelességek teljesítésének a serkentésével is összekapcsolnák. Nyilvánvaló, hogy terv elsősorban ántiklerikális tendenciájú. Ángyomnak szól, azonban napamasszony is érthet belőle. N'etn felesleges tehát, hogy ezt a tervet, mint tünetet, regisztráljuk. Ez a terv nem az első fecske. Évekkel ezelőtt Kappstein azzal a körkérdéssel rémitgetett előkelő állásban levő embereket, van-* még szükség papokra? A beérkezett válaszokat egy felette érdekes könyvben le is nyomatta. A könyv címe: „Bedürfen wir des Pfarrers noch?. .. .* Ez a körkérdés vegyes eredménnyel végződött. Kappstein tekintélyei csak részben helyezkedtek a papok kipusztitásának az álláspontjára, mások —- nem klerikális és felekezeti, hanem egyetemes érdekből feltétlenül szükséges és fölötte hasznos kulturális munkásoknak tekintik őket. A „Világ“ névtelenje igen egyszerűen és radikálisan jár el. Azért mert a kultuszminisztérium hibás és mert igen s<»jt hivatása magaslatán nem álló, politizáló, uralomra törekvő,! vallásos érdeklődést egyáltalán nem tanúsító:.-pap van, kimondja az egész intézményre a delendam esse censeot. Ez erős túlzás. Hogy ez a túlzó álláspont ma egyáltalánirszóhoz juthatott, az nevezetes dolog. Azt talán nem jelenti, hogy ez a gondolat benne él a köztudatban. (Arra azonban mindenesetre figyelmeztet, hogy nekünk papoknak némi aggodalommal kell szemlélnünk, miképen! nő az ellenszenv irántunk. Ha mi sok tekintetben mások vagyunk is, mint azok, akik ellen a terv éle elsősorban irányul, az az egy tény, hogy ma mi sem részesülünk olyan köztiszteletben, mint aminőt lelkiismeretes kötelességteljesítésünkkel, vallásos érzéseink komolyságával, becsületes munkánk eredményeivel kiérdemelhetnénk. Ennek okai részint bennünk rejlenek, i^szint rajtunk kívül találhatók. A bennünk rejlő hiba lényege az, hogy * Érdeklődők számára a Scholtz testvérek hamar megszerzik. (Szerk.)’ 521
