Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-01-01 / 1. szám
orthodoxiával. Hanem erről majd máskor. Most csak azért villant fel előttünk ez a perspektíva, mert a közvélemény theologiai oktatásunktól azt követeli, hogy a hi vés tudományára tanftsa meg a theologust. Azt, hogy a hívesnek tudománya nincs és nem is lesz soha, nem kell bővebben bizonyítani. A vallásosságot és hitet nem lehet nürnbergi tölcsérrel betölteni a theologusoknak se a koponyájába, se a szívébe. A hit nem tudomány, hanem Istenhez való viszony, megalázkodás, bizalom, buzgó kötelességteljesítés, istenes élet. Beszélhetünk róla akármennyit, végeredményben azonban a hit soha sem tudás, hanem halálos komolyság» egyéni elhatározás, amit nem lehet katedráról tanítani. Tövisen szőlőt, bojtorjánon fügét keresni kilátástalan vállalkozás. Épigy nem volna szabad egy emberélet legdrágább kincsét, legérettebb gyümölcsét 20 éves ifjakon keresni, se pedig azt, amit egy élet tapasztalata és tudása érlel meg, valami „célravezető“ módszerrel idő előtt megérlelni bennök. Az ilyen koraljérettségre való kényszerítés csak megboszulná magát. A „hivés tudománya“ csak amolyan nürnbergi tölcsér, aminek azonban valósággal nem lehet hasznát venni. Maradna még a „lelkek megnyerésének a művészete,“ amit mi jiéplélektan ismeretével kapcsolatos lelkipásztori okosságnak neveznénk s ami részben idegen a theologiákon* részben pedig a jól felfogott gyakorlati theologiai disciplinákban már most is közöltetik a theologusokkal. Mihelyt a közvélemény theologiai követelményeit boncolni kezdjük, imc nem marad belőlük semmi megvalósítható és komolyan vehető. Azaz, hogy marad az, amit a közvélemény a legteljesebb mértékben kiküszöbölendőnek vél s ez a kritika. Erre is citálni lehetne boldog emlékű Kálmán királyunk törvényét: olyasmivel ami nincs, nem kell ijesztgetni a gyenge szíveket. A sokat emlegetett kritika ugyanis a mi theologiáinkon igen szórványos és ritka jelenség. .Ettől eltekintve; a kritika a tudományos megismerés és az igazságkeresés nélkülözhetetlen, még pedig még a theologiának is nélkülözhetetlen módszere. Ezt kiküszöbölni annyi volna, mint a theologiai oktatás legbecsesebb gyümölcsétől a valóság megismerésének a lehetőségétől és az önálló munkára való szoktatástól megfosztani magunkat és a jövendő papi nemzedékeket. Ellenkezőleg: mi úgy vagyunk a közvéleménnyel szemben meggyőződve s legyen szabad ezt az álláspontunkat itt leszögeznünk, hogy az evangéliumi papnevelés terén a tudományos kutatásnak és megismerésnek még mindig nincs meg az a szerepe, amelyre pedig lelkészi karunk tudományos nívója érdekében keservesen szükség van. Mert nem gyakorlati ügyességek és sima modor teszik a jó papot. Az ilyesmit jó felfogású ember hamarosan el tudja sajátítani. Papi körökben nagy megbotránkozással szokták mesélni, hogy némely, a theologiáról kikerült segéd* Követeli Endreffy János: „Vallási hanyatlás“ c. figyelemreméltó cikkében (Ev. Lap. 1915. 44. sz.) lelkész még keresztelni sem tud és e tekintetben a harangozó útmutatására szorul* (Mindenesetre öreg hiba. Ha „Lehrvikariatus“-okat akarunk hazánkban meghonosítani, ezt a szerepet a káplántartó „főnökökének kell majd magukra vállalniok.) Azonban csak egyszer lesz szükség a harangdzóra. Azontúl tudni fogja, hogy hogyan cselekedjék. Viszont azonban az olyan pap, akinek tudományos képzettségében van hiányossága, hiába fordul majd a harangozójához s igába fogva csak a legnagyobb nehézségek árán, vagy soha pótolni nem tudja, amit az iskolában elmulasztott. Ezért végtelenül fontos, hogy a theologia tudományos képzettség tekintetében minél többet nyújtson. Egy tekintetben azonban igaza van a közvéleménynek. Joggal követeli, hogy ez a tudás ne csak történeti ismeretekre terjedjen ki, hanem szolgáltasson anyagot evangéliumi világnézet felépítésére is. Ez nagyobbrészt tanári ökonómia, illetve helyes tananyagbeosztás dolga. Nem volna a szabad a történeti bevezetések és részletkérdések labyrinthusában eltévedni s mikor vége a félévnek, a hátralevő anyagot telegrammsti- lusban letárgyalni, hanem úgy kellene beosztani, hogy mindenre jusson idő. A modern követelmények negligálása, a korunk szellemi mozgalmaival való nem törődés szintén megboszulja magát. E téren a szemináriumi munkálkodás, szakkönyvtárak, olvasótermek megfelelő berendezése, könyvekkel és lapokkal való felszerelése jó segítséget és kiegészítést nyújt. Röviden összefoglalva: theologiáinkon és lelkész- képzésünk^nem theologiai tánc- és illemtan, hanem a Hindenblirg elv következetes és energikus keresztül vitele segít. Minél alaposabb és detailirozottabb szaktudással bocsájtjuk útnak theologusainkat, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy tovább képzik magukat és hogy megvan bennük az a szellemi gyakorlottság és hajlékonyság, amely képessé teszi majd őket arra, hogy becsülettel elvégezhessék a dolgukat. Ez a munka pedig nem formák ügyes és gyakorlott fentartásából, hanem szellemi irányításból, lelki kincsek közléséből, önkiüresítésből áll. Aki lelkét meg nem töltötte helytálló, komoly tartalommal, az hamarosan üres kézzel áll majd gyülekezete előtt... s a zengő ércek s pengő cimbalmok számát fogja szaporítani. Bármilyen egyöntetű legyen is e tekintetben a közvélemény, egyházunk jövője érdekében ezekkel a követelményekkel s ezzel a papi eszménnyel szembe kell szállanunk. A tudományos követelmények lefokozására irányuló törekvés sajnos, nagyon erős a mi egyházunkban. A praxis a legújabb bálvány, amely áldozatul követeli legdrágább kincseinket. Ismereteinket, tudományunkat, szellemi fölényünket azonban nem áldozzuk fel neki! R. M. * Az efféle panaszok eredete az a lehetetlen állapot, hogy nálunk az iskolából kikerülő segédlelkésztől legtöbbnyire azonnal önálló munkát kívánnak. Aminthogy igaz is. Nem azért tartunk káplánt, hogy tanítsuk, hanem hogy dolgozzék. S a saját munkánkat is rábízzuk. Vagy nem ? 6 5
