Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-02-27 / 9. szám
9. szám. Aki a népet nem szociológiai munkákból, liánéin személyes érintkezésen alapuló tapasztalásból ismeri, a/, nem fogja ta. adni ízt, hogy a nép inkább materialista, még per ig szigorú gyakorlati materialist t, mint mint idealista. Az idealizmus vasárnapi hangulata, melyet a mindennapi életbe meggondolva visz át. Sok figyelő lelkipásztor megírta már, hogy a nép nem egy fia a t orját jobban megsiratja, mint gyermekét. Régóta figyelem már, hogy a temetések alkalmával mire reagál legjobban a nép. A könny, az érzések mutatója szépen eligazít Neinarra, hogy egyetlen fiától búcsúzik az özvegy stb., hanem ha ilyen részletek következnek: öreg napjaiban segített volna neki, el ártotta volna stb. Az anyagi motivum örömében, bánatában, egész életében sokkal mélyebb barázdát hasított és hasíthatott, mint a szellemi. És ez természetes is, meit életkörülményeivel függ össze. Azoknak, kik a háború okozta vallásos újraébre- dést kritika nélkül túlbecsülik, becses figyelműkbe ajánlom, hogy nézzenek utánira, vájjon az a bánatos szivű anya vagy még inkább hitves a templomon kívül nem keresi-e föl "a modern endori boszorkányt, a cscdapókct, mely 30 fillérért megmondja, hol a férje? fia? Csak a cédulát kell a csodapóknak kitölteni (neve, tábori póstaszám, regiment, nős, hány gyermek, mit akar tudni az illetőről, milyen helyről és mikor kapott utolsó tudósítást?) s a „Pók“ a telepátia és a hipnotizmus révén mindent kitalál és megmondja, mi vau az illetővel. Én is, mint a divatos vallásos ujraébredés hive, vártam az ádventi és karácsonyi időszakban az „újra- ébredést." Vájjon hányán fognak az Űr sz nt vacsorájához. járulni? Bizonyára tömegesebben, mint más alkalommal. Csalódni voltam kénytelen. Errefelé nem szokás adventkor és karácsonykor az Úr asztalához járulni. Ezt husvétkor teszik. Majd akkor. Nem kell a régi jó szokást megbulygati! A fokozott vallásos igényeket elnyomta a szokás. A konzerv, tivizmus. És én álltam az Úr megterített asztalánál és vártam a vendégeket, akiknek kifogásuk volt. Hogy nem szokás ilyenkor . . . Bizony közelebb jutottam Jézus szenvedéseinek mély értelméhez s nagy megvilágosodásban állt előttem a királyi lakoma példázata. Lehet, hogy a nép harctéren küzdő fiai nagyobb átalakulásokkal fognak megtérni. És az ő belső változásuk hatással lesz az itlhonmaradottak konzervativizmusára, materializmusára, szokására. Adná Isten, hogy e reményünkben nem csalatkoznánk. e. j. Jób sorsa a mi sorsunk. „Egy néminemű napon pedig eljövének az Istennek fiai, hogy az Úr előtt udvariasának és ezek között a Sátán is eljőve. És mondá az Úr a Sátánnak : Horniét 133 jösz? És felelvén a Sátán az Útnak mondá: Az egész földet bekerülvén eljárám és onnét jövök. Mondá az Űr a Sátánnak: Vevéd-é < szeribe az én szolgámat, Jóbot, hogy nincsen ö hozzá hasonló..földön, ki oly tökéletes, igaz, istenfélő ember volna és a gonosznak utalója. Felelvén pedig az Úrnak a Sátán, mondá: Avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent? Avagy nem te vetted-é köiiil ötét, az ö házát és valamije köröskörül vagyon? Az ő ké/i munkáját megáldottad és az o marhája igen megnevekedelt e földön. De bocsásd reá, kérlek, a te kezedet és verd meg valamije néki vagyon, meglátod ha szemtől-szembe meg nem átkoz téged. Mondá azért az Úr a Sátánnak: íme valamije néki vagyon, te kezedbe adom, csak hogy ő magára kezedet ne vessed. És kiméne a Sátán az Úr elől.“ . . . * Azt hiszem, hogy az Úr és a Sátán eme párbeszéde megismétlődött, tál m nem is olyan régen. Egy némi nemű napon, talán midőn eljövének Istennek fijai, hogy az Úr előtt újra udvarlanának, eljött a Sátán is messze birodalmából, a siralom völgyéből, hol ineg- únva a mindennapi, megszokott gondteri.es arcokat, melyeken a barázdákat az ö ekéje szántotta, a kőny- nyeket, melyeket bánatos szivek mélyéből ö fakasztott, nagyobb, számára dicsőségesebb cselekedetre véjt megbízatást, engedélyt nyerni az Úrtól. Ravasz tekintete találkozik az Úréval, ki emigyen szól hozzá: „Jártadban keltedben vevéd-e eszedbe az én kedves választott népemet, hogy nincsen hozzá hasonló a földön, ki oly tökéletes, igaz és istenfélő. Felelvén pedig az Úrnak a Sátán, mondá: „Avagy ok nélkül téli-e a magyar Istenét, avagy nem te vetted körül ötét, az ö hazáját égbe nyúló bércekkel, szélesen hömpölygő habokkal? Az ő keze munkáját megoldottad, messze síkjain arany kalász reng, füdús legelőin megszámlálhatatlan a gulya, a ménes, hegyei aranyat, ezüstöt, drágakövei s értékes érceket rejtenek mellükben, ö maga pedig szabad, mint a ilallos madár. Csoda-e, hogy mint röptében, szálltában a pacsirta, csak téged dicséi ?! De bocsásd reá kérlek a te kezedet és verd meg valamije neki vagyon, meglásd ha szemtöl szembe meg nem átkoz téged.“ Mondá azért az Úr a Sátánnak : „íme valamije neki vagyon, te kezedbe adom, csakhogy ő magára kezedet ne vessed. Es kiméne a Sátán az Úr elöl, nagy őrömmel látott hozzá ravasz, átkozott tervének kivitekhez. Alig hogy feleszméltük, szabad zsákmányává leltünk észrevétlen kifeszített hálójának s úgy bánt el \ elünk eddig is, akárcsak évezredekkel ez előtt az Úzfüldi istenfélő Jobbal. Egy némi nemű napon, midőn a haza fiai s leányai gondtalanul, boldogan végezték nyári, megszokott munkájukat, ime követ jött idegenből hozzánk s mondá: „Trónörökösöd élete párjával együtt halott immár. Nyomorúlt bérenc kéz oltá ki életüket. Alig hangzott el e rém hír, alig ocsúdtunk fel fájdalmas meglepetésünkből, alig végződött be a törvényes vizs. 134
