Evangelikus lap, 1915 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1915-11-27 / 47. szám
47. szám. honi evang. lelkészegyesület immár véglegesített elnöke a lelkésze. A tábori lelkészi szolgálatot teljesítő jutal- mazoltak ezen egyház se^édlelkészei: Szántó Róbert és Jurányi Lajos, kik közül az előbbiről tudják olvasóink, hogy ő irta lapunkban a Mosztári leveleket s hogy tábori lelkészi szolgálata közben súlyos betegséget szerzett, melyből azonban szerencsére felépült, az utóbbi pedig Wienben végzi nehéz munkáját. Köztudomású, hogv a budapesti egyhiz egy évi próbaidőre választja s csak azután véglegesíti segédlelkészeit. Szántó és Jurányi próbaévőket nem tölthettek ki, mert az elsőt négy havi, a másod kát pedig tizenegy havi deáktéri működés után tábori lelkésszé rendelték be. Szántó közben lemondott deáktéri állásáról, Jurányi azonban kérte az év letelte után véglegesítését. A tábori lelkészség ugyanis átmeneti állapot, nem életpálya. A háborúnak egy-kettőre vége lehet — ugye: bár ma vége volna — akkor azután le kell vetni a csukaszürkét s be kell megint U'ni a dcáktéri sötét irodába, végezni százszámra funkciókat, s várni azt a boldog órát, melyben egy vidéki egyház szemet vet a főváros neves, fiatal papjára, aki vágyik már nyugalom, békesség és önállóság után! . . . A dolog azonban nem ment simán. A pesti egy- iház tanácsában akadt oly felszólaló is, aki jurányi kérvényét azzal akarta a napirendről levétetni, hogy Jiiszen a: sem lévén bizonyos, hazatér-e háborúból, ókorai még a kérdéssel való foglalkozás ... Az egyháztanács többsége azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy Jurányi véglegesítését ajánlja a közgyűlésnek. A közgyűlés az egyházlanács ajánlatával szemben a véglegesítés kérdését elejtette s Raffay .Sándor lelkészt felhatalmazta katonai lelkészi szolgálatot teljesítő segédlelkészei helyének a betöltésére. Meg vagyok őszintén győződve róla, hogy forma •szerint igaza volt a közgyűlésnek, azt is szívesen megengedem, hogy jog szerint is kifogástalanul járt el, annál inkább hiszen Szántó és Jurányi nem vitték kényéi törésre a dolgot, hanem a döntés előtt a sok huzavona miatt lemondtak állásukról azonban az eredményt látva szintén meg vagyok győződve, hogy ebben az ügyben úgy Szántóval, mint Jurányival szemben a pesti magyar egyház nem járt el azzal a méltósággal és jóindulatú türelemmel, amit ettől az egyháztól szintén megvárhatnánk. Nem mehetek bele a jogi és egyéb okoskodások útvesztőjébe, csak azt látom, hogy a háború közepén ennek a két hazafias, nagy kockázattal járó munkát végző segéd elkésznek a lába alatt hirtelen kisiklik a biztos talaj ... A háború után útra kelhetnek és fa- cérkodhatnak, amig megint valahol helyet kapnak maguknak. A kormány kül. rendeletekben a magán alkalmazottak, ipari munkások etc. jogviszonyait szabályozza azon általános elv szerint, hogy az alkalmazási viszony a háború következtében meg nem szü749 nik, hanem csak felfiiggesztetik a háború tartamára, a mi egyházunk pedig az utcára teszi segédlelkészeit. Lemondtak?! ... Jó. Lemondtak. De ezzel bolondot cselekedjek, akár kényszerből, akár jókedvből, akár elkeseredésből cselekedték. Ez nem érv állásuk végleges betöltése mellett. Az az egyház, mely legfőbb hivatásának a lelkipásztorkodást tekinti s a „legeltesd az én juhaimat“ felhatalmazásra hivatkozva beleszól abba, hogy hivei tönkre ne igyák magukat, gyerekeiket vallásosan neveljék stb. stb. fiatal, tapasztalatlan, állásukat hirtelen odadobó káplánjainak is tartozik annyi — lelkipásztori hűséggel, hogy azokat sem engedi bolondokat cselekedni, még ha erre minden hajlandóság meg volna is bennük. Ha lemondtak, — miért mondtak le? Olyan nagyon a fejükbe szállt a táb. lelkészi fizetés és a tífusz vérhas, tüdőcsucshurut malária és egyéb nyavalyákra való kilátás, hogy többé nem akarnak visszatérni rendes polgári foglalkozásukhoz? ... — meg kellene őket győzni meggondo- látlanságukról és oktalanságukról és nem volna szabad felrobbantani mögöttük a hidat, amelyen visszatérhetnének! Ennyivel a jó pásztor legutolsó juhának is tartozik. Egy segédlelkész azonban nem tartozván a „juh“ kategoiiába: vele szemben nincsenek az egyháznak kötelezettségei? . . . A köz szempontja fontosabb az egyéni szempontnál — ezt vethetik felfogásom ellen. Megengedem. Azonban tudomásom van arról, hogy mindkét segédlelkész helyének a betöltésére ideiglenesen visszatérésükig is akadt volna vállalkozó Vagyis a két segédlelkészt sem kellett volna lemondásra érett helyzetbe hozni, a lelkészi hivatalban szü<séges segéderők híját sem érezte volna meg az egyház. Hogy ezek az ideiglenes slelkészek jönnek-mennek, az is olyan nagy baj? Soha nagyobb ne legyen! Ennyit sem lehet a háború miatt eltűrni?! ... A köz szempontja amúgy sem a végleges segédlelkészek alkalmazását tartja a legfőbb bölcseségnek. A segédlelkész 22 éves, iskolából kikerült, tapasztalatlan, megemésztetlen tudású ember. Csodáljuk, hogy a pesti egyház nagyarányú segédlelkész- gazdaságával eddig is birt boldogulni. Lelkészeit lefoglalja a sok közegyházi, kerületi egyetemes, irodalmi ügy, a tulajdonképeni lelkészi teendők túlnyomó részét segédlelkészek végzik! Ez már maga is oly helyzet, hogy segíteni kellene rajta. Végleges segédlelkészek tartása nem megoldás. Emellett kár arra szót is vesztegetni, hogy a köznek egyeseket szükségtelenül nem szabad áldozatul hozni. Szántót és Jurányit a fentieknél fogva ilyen felesleges áldozatoknak kell tekintenünk Nem tették ugyan az utcára ki őket, hanem addig tárgyaltak es leveleztek velük, amig szegények elunták a sok huza-vonát és lemondtak a véglegesítés kilátásáról. Azt hiszem, erre az esetre rá lehet mondani, hogy a summum jus mellett sincs egészen rendjén. Azért. 750
